Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Plauter Mónika és Tibor
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szurkolói rovatunk mai vendégei a Plauter házaspár Nagymegyerről. Név szerint: Mónika és Tibor, becenevén a „Csillag” – ahogy a szülőfalujában ismerik őt. És hogy miért jönnek ki boldog arccal az emberek a stadionból? – Mónika válaszából megtudhatják, ha ezúttal is velünk tartanak.
Üdvözöllek benneteket. Tibor közösségi oldalán találtam egy fénykép-kollázst, focis emlékeim címmel. Többek egy DAC-csapatképet tartalmazott, még anno 1983-ból. Úgy sejtem, nem ma kezdted a szurkolói „szakmát”?!
Tibor: Talán a legnagyobb ereklyém, ami megmaradt abból az időszakból, az a 83/84-es DAC csapatkép. Lakszakállasról származom, fiatal srácként, még a katonaság előtti időkből való. A foci szerelmese voltam és vagyok mind a mai napig. Kezdődött a lakszakállasi iskolacsapattal, majd folytatódott az „doraszttal” és felnőtt csapattal. Felfigyeltek a játékomra, elvittek Gútára, ahol a kerületi bajnokságban játszottam. Egy kis aprót kaptunk, viszont én ahhoz voltam szokva, hogy kofoláért játszunk, esetleg egy gulyáslevesért a meccs után. A grundon nőttem fel, este tíz órakor édesanyámnak kellett értem jönnie: – Jó lenne már hazajönni, kisfiam!
Közben jött a katonaság, majd visszakerültem Lakszakállasra. Persze, mindeközben a falu kocsmájában én voltam az „hazaáruló”, holott az edzőm a megkérdezésem nélkül „adott el”.
Gyere vissza „Csillag” – mondogatták. Így hívnak mind a mai napig a faluban. Visszamentem, akkor már megittam a sört is. Bár bajnokságot sosem nyertünk, de a dobogóra mindig jók voltunk. Nagy szívfájdalmam, hogy édesapám – aki szintén nagyon szerette a focit – korán meghalt, így engem már nem láthatott játszani.
Akkoriban az volt a szokás, hogy egymást segítjük a faluban. Ha építkezésen kellett a segítség, mentem a nagybátyámhoz. Ott került szóba a DAC. Arról beszélgettek, hogy délután ők mennek Szerdahelyre focira. 16 éves lehettem, még sosem voltam DAC-meccsen, hát elvittek magukkal engem is. Leraktuk a szerszámokat, el nem felejtem azt a napot: hátulról mentünk be a stadionba, megvettük a szotyolát, telt ház volt. Már nem tudom, kivel játszottunk éppen, csak azt, hogy nyertünk. A Szlovák Nemzeti Ligában, vagyis az akkori 2. ligában szerepelt a DAC és a feljutásért harcolt. Az Audi–Tóth–Majoros csatársorra emlékszem és arra a gyönyörű pályára. A hangulat elragadott, onnantól kezdve én is befértem valamelyik falubeli kocsijába, aki DAC-meccsre igyekezett. Sőt, Nyitrára is idegenbeli mérkőzésre. Kétszer nem jött össze a feljutás, aztán csak sikerült… Engem hívtak volna focizni Nagymegyerre, de nem vállaltam el. Ott dolgoztam, majd végül a városban kötöttünk ki a családdal is. A labdarúgó pályafutásom Balonyon ért véget…
Mónika: Azt a kollázst egyébként a Google automatikusan szerkesztette, Tibinek is nagyon tetszett. Tényleg szinte minden benne van, ami jellemző rá, vagyis mondhatom úgy, most már miránk is.
Miránk, értsem ez alatt, hogy Tibornak az egész családot sikerült „megfertőznie” a sárga-kék szívvel?!
Tibor: Kisebbik lányunk, Andrea nagy Liverpool-drukker, és persze DAC-szurkoló is. Ő a focista véremet örökölte, még Budapestről is hazajön a DAC-meccs miatt.
Mónika: A nagyobbik lányunk, Tímea szintén volt már velünk a stadionban. Így lett teljes a család létszáma a vejünkkel együtt. Ők most éppen babáznak, büszke nagyszülők lettünk. Persze, amióta a kicsi lefoglalja őket, nem jutnak el focira sem nagyon.
Tibor: Talán majd egyszer a kisunokánk is focista lesz, már most nagyon szereti a labdát… Andrea lányunk 2008. november 1-jén volt kint először velem a DAC-stadionban. Közvetlenül a B-közép mellett álltunk, első alkalommal nem szerettem volna bevinni őt a nagy tömegbe. Erre jött a 17. perc, szegény lányom nem értette, mi történik:
– Apu, mi történt, apu, mi történt? – megállt a meccs.
– Ne nézz oda – mondom neki – lesérült a bácsi. Persze jól tudtam, hogy mi folyik éppen, de nem szerettem volna, hogy lássa azt a brutális verést.
Később folytatódott a mérkőzés, de már nem a fociról szólt – ezt te is tudod. Ez a nem éppen jó és szép élmény sem tántorította el őt, hogy azóta is hűséges szurkolója legyen a DAC-nak. A B2-be szól a bérletünk, oda járunk régóta. A szitkozódásból általában kimaradok, én szurkolni járok. Persze, ha minket szidnak, néha kinyílik a bicska a zsebemben, de próbálom türtőztetni magam.
Mostanában már kezd visszatérni az az igazi, régi hangulat. Olyasmi, mint a te idődben, amikor még te voltál a cápó. Le voltunk döbbenve, amikor abbahagytad…
A DAC sikereihez talán csak annyit, hogy a kupagyőzelem évében, ’87-ben éppen katona voltam, ott tudtam meg a körletben, hogy kupagyőztes lett a DAC.
A Bayern elleni meccsre munkából szöktem el, egy kollégám hozott el a 120-as Škodájával. Annyi embert én még nem láttam egyben, mint akkor. Az eredmény olyan volt, amilyen, de az a fantasztikus élmény örökre megmaradt bennem.
Aztán talán már csak egyszer kerültünk ki a nemzetközi porondra, egészen mostanáig, Világi úr korszakáig. Mentünk le a lejtőn. Bizakodtunk, a haverok nem is akartak már járni focira, de én mindig elcsaltam őket:
– Figyeljétek meg, hogy ma győzni fogunk! – persze kikaptunk.
A Mohseni-éra alatt is jártam. Már a Werner Lorantnak kiabálták, hogy Auf Wiedersehen, de a szívem csak húzott… Világi úr átvette a klubot, nagy esőben a Nyitrával játszottunk, megtanultuk a Nélküled szövegét. Kicsit megszenvedtem vele, mondom: ezt nem tudom megtanulni – a lányok pedig már fújták. Az lett a vége, hogy rá nemsokára Ismerős Arcok koncerten kötöttünk ki Komáromban. Nyilván tudatosítják, hogy azt a dalt, vagyis a dal ismertségét éppen a DAC-nak köszönhetik. Dunaszerdahelyen lett igazán ismert. A magyarságtudat mindig is fontos volt a családunkban, ezt mondhatni az anyatejjel szívtam magamba. Édesanyám és eredetileg a feleségem, Moncsi is pedagógusok voltak…
Majd a Nagyszombat ellen végül kiharcoltuk a bennmaradást, Szabó Ottó rúgta a gólt szabadrúgásból… A stadionbúcsúztatón szintén ott voltam, vittem is haza két széket emlékbe, egy sárgát és egy kéket. Azóta is megvan mindkettő a feleségem cukrászdájában… Vagy amikor elment az áram a stadionban kupameccsen és jött az az ötleted, amit daloltunk:
– Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek…
Nagy győzelmek, néha a kudarcok is. Olyan szurkoló vagyok, aki nem tud beletörődni a vereségbe, főként, ha azt látom, hogy a srácok nem adtak bele apait-anyait. A feleségem hazavezet, de egy ilyen vereség után már a sör sem ízlik…
Itt jön majd a Mónika sztorija, de inkább mesélje el ő. Hogy is volt?
Tibor: Nem a focit szerette, hanem a focistát látta bennem. 15-16 éves korunkban elkezdem udvarolni neki, azóta együtt vagyunk. 39 éve…
Mónika: Nem kellett messzire mennie, szilasi vagyok, egy utca választja el Lakszakállastól… Szóval, amikor Andi lányunknak megtetszett a DAC és elkezdett rendszeresen focira járni a Tibivel. Akkor kezdődött. Én szintén jöttem velük, de engem a foci akkor még nem érdekelt. A gimi parkolójában kiszálltak, én pedig átültem a volánhoz és addig „shoppingoltam”. A meccs vége felé mindig visszamentem értük, és hát nem értettem az embereket, akik jönnek ki a stadionból. Mindenki boldog volt, fel voltak dobva, mondom, mi ez?
– Mi van ott olyan, ami ezt teszi az emberekkel?
– Anyu legközelebb gyere be velünk te is, meg kell hallgatnod, át kell érezned, mi megy ott bent a stadionban! – válaszolta az Andi.
– Vannak ott nők is? – kérdeztem vissza. Nem akartam elhinni, hogy annyi nő jár a párjával meccsre.
Meggyőztek! Legközelebb mentem velük és azóta meccs alatt engem nem nagyon láttak a Max-ban. Onnantól kezdve csak a DAC létezik, és persze így a Tibi is ihat pár sört, van sofőr hazafelé. Jól érzem magam a stadionban, kikapcsolódok.
Feldob a tömeg, pontosan úgy megyek haza a mérkőzésekről, mint azok az emberek, akiknek az arcán láttam korábban ezt az érzést. A hangulat miatt! A meccset is nézem persze, de nem olyan szinten, mint a Tibi. Ő fanatikus, mint afféle férfiember, aki focizott is és a vérében van.
Tibor: Újabban már a kézilabda is. Legutóbb, mikor nem volt foci és hiányzott, mondom: mi legyen? Eljöttünk megnézni a DAC-os csajokat. Nagyon úgy néz ki, hogy ők is bajnokok lesznek.
Minden bizonnyal ez az év a dunaszerdahelyi sport hektikus esztendeje lesz. A csajok kézilabdában, a fiúk fociban…
Mónika: Bízzunk benne, hogy nem szól semmi közbe! Főleg abban, hogy el tudják viselni „egyesek”, hogy ezek a sikerek megvalósuljanak!
Tibor: Nem akarom elkiabálni, de ekkora esélyünk még sosem volt és talán nem is lesz. Valami nagyon komoly dolognak kellene történnie, hogy ne sikerüljön. A pályán kell eldönteni, nem valahol máshol! A pálya szélén pedig ott leszünk mi, szurkolók. Még ha valami oknál fogva nem is akarnak elengedni munkából, akkor is. Olyan nincs – mondtam a főnökömnek – nekem meccsre kell mennem! Ott a helyem!
Egyébként rengeteg barátság kötődött már a stadionban. Távolabbról érkezőkkel is, akikkel az ember másutt talán nem is futna össze. Felsőszeliekkel, párkányiakkal…
Egymás nyakába ugrunk a góloknál, olyankor patakzik a sör minden felé.
Ez a szurkolótábor joggal elvárja már a bajnoki címet, de a csapattal együtt talán meg is érdemli. A Slovannak idén gondjai vannak, bár nekünk magunkkal kell foglalkoznunk, nem másokkal. Mondják a haverok legutóbb is a focin: nyert a Slovan! – és akkor mi van? Mi nyerjük meg a meccseinket! Szép, közönségszórakoztató játékkal, hogy mindenki jól járjon…
Szerintem nem is járni fognak az emberek, hanem repülni. Úgy legyen! Köszönöm a válaszokat, örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Hajrá DAC!