FOTÓK: PIXABAY (1), SZERZŐ (2)
Sikabony régi temetőjéről a helyieken kívül nem sokan tudtak mindaddig, amíg pár éve ki nem lett takarítva a terület. Mi ott a kertészetben naponta mellette jártunk-keltünk, abban az időben még a Kertész utcai lakóövezetből is csak talán 2-3 blokk készült el. Kertész utcát mondok, bár sosem értettem, ha egyszer a kertészetről lett elnevezve, akkor miért nem Kertészet utca? Szlovákul is Záhradnícka és nem Záhradník – na mindegy, tulajdonképpen ez is csak részletkérdés. Talán valamelyik döntéshozó kevésbé bírta a nyelvet…?
Csupáncsak szemléltetni akartam, hogy maga a sikabonyi kertészet bizony nem éppen újkeletű, anno még az egykori Sikabonyi EFSZ üzemeltette, majd miután Sikabonyt 1960-ban Dunaszerdahelyhez csatolták lett dunaszerdahelyi kertészet, s ebből a ’75-ös fúzió által a Dukla szövetkezeté. Majd már a mi időnkben a „maszek” földműves szövetkezeté.
1960-ig Sikabony korszerű zöldségkertészetével szerzett hírnevet és elsőbbséget a járásban:
A zöldségtermesztésből összességében kétszer annyi jövedelme volt anno, mint az ollétejedi vagy a dunaszerdahelyi szövetkezet kertészetének – ezek tények. A Dunaszerdahelyről Nagyabony felé kanyargó országúttól nem messze húzódott meg, egy kis liget határolta területen a sikabonyi szövetkezet kertészete. A szerény japánház és a kis fabódé nem sokat árult el a szemlélőnek, hiszen ilyet ezrével lehetett látni az országban. A sikabonyi kertészetnek azonban nem csak a járásban, hanem azon túl is jó híre volt, s ezt a jó hírt kitűnő termelési eredményeinek köszönhette.
Dunaszerdahelyről a Nagyabony felé kanyargó országút – vagyis napjainkban a körforgalom után lévő terület jobb oldala, ahol az új temetőn, az első világháborús hadifogolytábor temetőjén, majd a már említett régi sikabonyi temetőn kívül nem volt semmi, csak maga a kertészet.
Visszatérve az 1994-es esztendőre, a kertészet Kertész utcai kapuja gyakorlatilag ugyanott volt, ahol a mostani utcácska kapuja. Szerintem ugyanarról a kapuról beszélünk, épp csak át lett festve. Belépve rajta, jobbról lapostetős hosszúkás épület, úgy emlékszem öltözők és irodák voltak benne, míg bal oldalt sárgarépa termett. Kicsit odébb az üvegházak – valószínűleg ezt nevezték régen japánháznak – majd a kertészet kéménye. Mögötte valamiféle pléh raktár, ide hordta be Árpi a kis traktorján a betakarított terményeket. Aztán már csak végeláthatatlan sorok és tudja fene hány hektáros parcellák. Megint sárgarépa, petrezselyem, káposzta, karfiol, retek stb.
Az üvegházakban kápia paprika termett, PCR és egyéb fajták, meg paradicsom. Itt főként asszonyok dolgoztak, a férfiak inkább a „földeket gyúrták” a sikabonyi focipályán túl is, ami ma már szintén beépített terület.
Emlékszem, zöldparadicsomot hordtam haza, valamiféle savanyúságot szerettem volna kreálni belőle, majd azt befőzni. Végül is sikerült, s bár nem mertem bevallani otthon, de nem igazán ízlett. Pedig hogy örültem neki, mivel én magam szedtem, én is raktam el, dunsztoltam ki stb. Szegény Géza, Hodosból – róla is úgy tudom, hogy már nincs köztünk sajnos – annál szívesebben fogyasztotta, már a szőlőskertben metszés közben. Elhordtam mindet a pincéből, szüleim azzal a tudattal feküdtek le, hogy lám, a gyerek visszahordja a szövetkezeti vagyont a szövetkezetbe. Nos, loptam én valaha? Dehogy loptam!
Amikor megszűnt a kertészet, talán az első, amit lebontottak a „hosszú épület” volt, helyén ma pár családi házat találunk.
Az üvegházak konstrukciói, immár összeroskadva, gyomosan bírták a legtovább, meg a kémény. Nem volt túl magas, csak szolidan nézett az ég felé. Nem emlékszem pontosan, mikor és hogyan bontották le, helyén ma kb. ugyanolyan magas fa áll. Az egykori üvegházak környéke pedig maga a dzsungel, közte az a beléndek-féle hatalmas gumójú tüskés gyomnövény, amiből annak idején a kertészetben is volt dögivel. Nem győztek figyelmeztetni az öregek, hogy mérgező. Aztán vagy húsz évig alig jártam a környéken…
Kivétel talán 2014, amikor a hadifogolytemetőt takarítottuk, de ez ismét egy másik történet lenne.
Benéztünk a régi sikabonyi temetőbe is, ahogy a kertészeti időszakom alatt oly sokszor. Persze merő kíváncsiságból, valahogy mindig is vonzottak a régi dolgok, az évszámok, a történelem csendes színhelyei. Egyik-másik sírfelirat egész szépen viselte a talán fél évszázados – és még annál is hosszabb – elhagyatottságot. A fák törzseiből könnyen számol az ember, meg a gödrökből, a beesett sírhelyekből. Ennek már idestova három évtizede. A sikabonyi krónika így írt az öreg temetőről 1955-ben:
„Az öreg temető a nagyabonyi országút mentén fekszik. Már annyira tele van sírhalmokkal, hogy alig lehet benne temetkezni.”
Nemsokára ismét lehet majd, hiszen a területet teljesen kitakarították, az öreg temetőt pár sírhely kivételével felszámolták – kivéve a Gálffy családét, Gálffy Ignác 1848-as honvédtiszt síremlékével. Sőt, a minap Zsiga barátomtól tudtam meg, hogy ide „költözött” az ún. Finta-kereszt is. Vagyis Újfalu városrész egykori temetőjének nagykeresztje. Felirata szerint:
„Tsinaltatta / Nemes és Nemzetes / Ollé Mátyás Özvegye / FINTA ANNA/ 1833 Esztendőben”
A szemem előtt eszkalálódó várostörténet úgy kuszálja, majd egyenesíti ki a szálakat, ahogy mi annak idején a szőlőskertben tettük a szőlőtőkék vesszőivel. Újfalu temetőjét az 50-es évek végén, 60-as évek elején számoltak fel, helyére épült a Duna Szálló, illetve a Járási Nemzeti Bizottság épülete. A Finta-kereszt ekkor a Szent György templom mellé került, ahonnét egy alkalommal már pár méterre áthelyezték. Ezúttal a sikabonyi öreg temetőbe, vagyis annak kitisztított és újra megnyitott részére költözött. Az egykori kertészet mellé, Zsiga barátom dolgos keze által is… (folytatjuk)