FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
Jó pár éve együtt dolgozunk, írásaimhoz, riportjaimhoz javarészt neki köszönhetjük a fotókat, videókat. SzerdaHelyzet, Hónap Nője, Joli néni – említhetném szinte az összes Klikkout-projektet, ahol Peti állt a kamera vagy a fényképezőgép mögött. Ezúttal viszont más szerepkörben jöttünk össze, a riporter kérdez, a fotós válaszol: beszélgetőpartnerem a Klikkout magazin fotósa, Szabó Péter Pál. Mert időközben Ő is elkapta a DAC-életérzés fonalát.
Szia Peti, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésem. Mielőtt elkezdtél volna fényképezni, milyen viszonyban voltál a focival, vagy akár a DAC-cal?
Elsősorban köszönöm szépen a meghívást. Többször eljátszadoztam a gondolattal, milyen jó lenne ebben a rovatban szerepelni, mint DAC-szurkoló. Viszont úgy gondoltam, nagyon rövid az az időszak, amióta benne vagyok a „körforgásban”. Első emlékem a DAC-cal kapcsolatban, hogy otthon édesapám garázsában fel volt akasztva a falra egy hagyományos DAC-címer. Helyileg ez még Hidaskürt – jelenleg már Jókán lakom –, apuról pedig tudni kell, hogy egy ezermester, gépkocsikat, de elsősorban mezőgazdasági gépeket szerel. Be kell, hogy valljam, nem nagyon követtem korábban a csapat mérkőzéseit. Az első alkalom talán akkor jött, amikor a Klikkouthoz kerültem Dunaszerdahelyre, mint fotós. Az első hónapok még az ismerkedésről szóltak, jött az első felkérés, az első meccsem, ahol fotósként a pálya szélén álltam. Azóta sem volt rá alkalmam, hogy a lelátóról izguljak végig egy találkozót, pedig egyszer szeretném kipróbálni milyen lehet!
Hivatásszerűen foglalkozol a fotózással, videózással. Mennyire volt nehéz átállni, például a csinos lányok után mérkőzéseket fotózni.
Az iskola után, illetve közben eldöntöttem, hogy a fotózással komolyabban szeretnék foglalkozni. Ebből szeretnék élni. Ha jól emlékszem, 2019-ben volt az első közös munkánk a Klikkouttal, ez volt a Hónap Nője projekt. Ehhez jött a többi munka, interjúk fotózása, videózása. Poór Tibi bedobott a mélyvízbe, de úgy gondolom, álltam a sarat.
A labdarúgást fotózni? Azt mondanám, inkább a technikája más. Ide kell egy olyan lencse, amit máshoz nem nagyon használsz. Egy hosszú lencse, egy teleobjektív, amivel a távolabbi eseményeket, a játékosok mozgását is le tudod úgy fotózni, hogy minőséget kapj. Ezzel sokáig küzdöttem, ámulattal néztem a többi fotós felszerelését, miközben én egy „kis cuccal”, egy utazó objektívvel dolgoztam. A fotózást általánosságban és fokozatosan lehet, sőt kell is fejleszteni. A sportfotózás ennek csak egy kis szegmense.
A másik dolog, amit meg kellett tanulnom, hogy felvegyem a tempót. Először, amikor bementem a stadionba, egy teljesen más közeg fogadott. Jóformán senkit sem ismertem. Ez a része talán még elhanyagolható, viszont az, hogy a meccsnek milyen a tempója, hogyan kell reagálni az egyes szituációkra, bizony fejtörést okozott. Amíg nem alakul ki benned az, hogy nagyjából mi fog történni. Persze, sosem tudhatod biztosan, mi fog történni, de egy idő után megérzed, hogy valószínűleg még átteszi a játékos a labdát a bal lábára, és csak azután lövi rá a kapura. Aztán hozzászoksz, már jobban tudsz váltani nézetet, és ösztönösen befordulsz jobb szögbe.
Az sem mindegy, hol állsz. Nálunk, a hazai bajnokságban ebből a szempontból viszonylag az a jó, hogy van egyfajta szabadságunk. Nincsenek meg a kimondott pozíciók, de például az Európa-kupákban már sokkal szigorúbban veszik. Ott megkapod pl. a 17-es számot, és odaállsz a 17-es részhez, majd ott állsz végig. Félidőben cserélsz helyet, megint beállsz és nem mozdulhatsz. A hazai ligában ilyen nincs, oda mész a kapu mögött kvázi, ahova akarsz. Oldalra nem, onnan azért kitessékelnek, de azért létezik egy kis tolerancia.
Mikor jött el az a pillanat, amikor elkaptad a fonalat, amikor azt érezted, a szíved már, mint szurkolót is a DAC felé húz? Hányadik meccs után kezdted el élvezni mondjuk a hangulatot, és mit kaptál érzelmileg a DAC-tól?
Két részre bontanám, az első amolyan sokk volt. Rögtön az első meccsen, amikor beléptem a stadionba és „pofoncsapott” a hangulat. Nem tudom, milyen a lelátóról nézni a focit, azt viszont tudom, milyen az, amikor a lelátó alatt, a szurkolók előtt állsz. Amikor ezrek vannak mögötted és mindenki kiabál. Az az energia, az a drukk, rögtön az első meccsen átjött és megfogott. Pláne, amikor mentünk Krakkóba, a krakkói stadionba besétálni megint csak egy másfajta drukk volt. Érezted, hogy még nagyobb az az energia, de benned van ugyanakkor, hogy nem otthon vagy. A MOL Arénában azonnal tudatosult bennem, hogy otthon vagyok, ezek mi vagyunk. Ott meg teljesen más volt. Később hasonló helyzetbe kerültem a Slovanon, amit tudnom kellett kezelni. Amikor ott állsz egymagad, és mögötted szól a „bi maďara do hlavy”…
Aztán a másik része, amikor elkapott ez az egész, amikor áfordult szenvedéllyé. Talán egy hónap igen, akkor éreztem azt, hogy ez nagyon tetszik.
Ezt akarom, ez az enyém, a DAC az én csapatom is. És ezek az emberek itt körülöttem mind ugyanezt akarják, ide tartozom.
De annyi meccs volt, és annyi minden történt, hogy pontosan nem tudok mondani egy konkrét meccset neked. Eleve a memóriámmal valahogy gondok vannak, viszont ahogy mondtam, nem kellett hozzá sok idő. Azok az első alkalmak valahogy mégis megmaradtak bennem. Eleve az első idegenbeli találkozóim között volt a krakkói on tour, az meghatározó élmény volt. Majd egy decemberi, pozsonyi meccs a Slovan ellen. Akkor még Ronan volt a csapatban, Hyballa volt az edző. Vele Krakkóban készítettünk egy gyors interjút a továbbjutás után, az is egy érdekes sztori: akkora drukk volt abban az emberben, én meg csak szimplán konstatáltam, hogy továbbjutottunk, mert még nem fogtam fel az értékét. Visszanézve viszont már libabőrös a szitu, és hogy én ezt átéltem élőben. Krakkó a top háromban benne van nálam!
És hogy mit kaptam a DAC-tól? Abszolút az összetartozás érzését. Hogy annyi helyről megismerhettem embereket a DAC közegéből. Fantasztikus dolog, hogy annyi helyről összegyűlünk mi itt a stadionban, mert még ha nem is mindig jó a mérkőzés – és ettől a hangulat sem olyan –, de mindig ott vagyunk. Más-más számban persze, de otthon vagyok, otthon vagyunk. Arra hegyezném ki talán, hogy megvan bennem, bennünk a közösség érzése, mert ez nagyon, nagyon jó dolog. Ha nem is vagyok éppen meccsen – mert teszem azt, kirándulunk –, akkor is követem az eseményeket. Ordítottam már Törökországban is DAC-góloknál, Horvátországban egész nap DAC-mezben maszkáltam a városban. Egy alkalommal Montenegróban voltunk kirándulni, és akkor is meccs volt. Mentünk le, és a hotel recepciósa rám szólt:
– Nagyon ismerős a mezed, honnét vagy? Mondom Dunaszerdahelyről, Szlovákiából. Képzeld el, hogy ez a srác megismerte rajtam a DAC-mezt, mert a kedvenc csapata korábban játszott velünk. Jót nevettünk rajta, de egyben erős visszaigazolás volt nekem, hogy ilyen távolban is tudják, mi a DAC.
Azáltal, hogy fotóriporter lehetek, és készítjük a riportokat, a SzerdaHelyzetet, a Leltárt stb., megismerhettem rengeteg játékost, edzőt, a DAC történelméből egy csomó nagy nevet. Egy Radványi Mikit ott ülni és hallgatni, meg Novota Janit. Németh Antival is készítettünk riportot, Schäffer Andrással, az összes új edzővel. Remek találkozások voltak, szinte az összes beszélgetésből megmaradt bennem egy gondolat, ami formál. A foci közege is nagyon tudja formálni az embert, az edzők felfogása, mentalitása. Hogy miképpen képzelik el a futballt, és a másik része, hogy milyen mértékben tudják megvalósítási azt. Ide tartozik még talán a Covid-időszak, amit még megemlítenék. Az egy nehéz időszak volt, amin közösen átmentünk. A mérkőzések szurkolók nélkül, szinte nem is volt nevezhető meccsnek. A hangulat és az energia nélkül csak egy nyers valami volt. Viszont hálás vagyok, hogy akkor is szinte az összes meccsen ott lehettem testközelben. Örülök, hogy nem kellett tévében néznem.
Végezetül beszéljünk egy picit a „Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok” c. rovatunkról, amihez 99%-ban te készíted a képeket. Hogy mennyien kísérik figyelemmel, számomra akkor derült ki igazán, amikor a 3 éves évfordulója alkalmából készült egy fotókollázs az eddigi szereplőkkel, és bizony objektív okokból páran lemaradtak róla.
Igen, megvan ez a történet. Eleve rengeteg embert megismerhettem a rovat által is. Volt ez a 3 éves évforduló, aztán pedig volt az, amikor a Szívünk sárga-kék Facebook-csoport átlépte a 14 ezres tagságot. Az egyik képről páran lemaradtak, a másikra viszont már mindenki rákerült, aki a rovatban szerepelt. Nem volt egyszerű ennyi embert összerakni.
Úgy képzeld el, hogy van egy képed és arra egyesével elkezded rárakni az embereket. Először nagyobbak voltak, aztán amikor a harmadik oldalhoz értem egyre kisebbek lettek, de a vége még nagyon messze volt. A pixeleket viszont nem tudod átverni. Brutális az a mennyiség, amit úgymond feldolgoztunk. Végül jó volt látni, amikor az egész összeállt, és az egyik ember kibújt a másik válla mögött, majd mögötte is kibújt valaki, és így tovább. Ha kiszámolnánk, mennyi emberhez eljutott ez a rovat, mert ha csak a családja megnézte, már az nagy szám. És akkor ezt szorozd be hússzal. Szeretem ezt a rovatot, mert itt annyi féle-fajta ember összejön, egy valamiben viszont mégis egyformák: DAC-szívük van. Annyi történet, annyi sztori, amit el lehet mesélni, mégis valamilyen szinten ugyanarról a dologról beszélnek az emberek, ami az ún. DAC-életérzés.
A DAC-életérzésnek és a DAC-közösségének pedig építő ereje van. Biztos vagyok abban, hogy mi itt a Klikkout weboldalán és a nyomtatott magazinban ezzel a rovattal szintén hozzájárultunk ehhez az építkezéshez. És csak hálával tartozunk azoknak, akik valamilyen formában segítették a munkánkat. Neked külön a képekért is, és persze nem utolsósorban ezért a beszélgetésért. Hajrá, DAC!