FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A Dunaszerdahelyi járás asztalitenisz-bajnoka is a DAC-nak szurkol. Rovatunk vendége a dunaszerdahelyi Balogh Balázs, aki egyéniben és párosban is a DS Coop Liga 2024-es aranyérmese lett. Balázs édesapja, Balogh Sándor szintén DAC-szimpatizáns, számos on tour és a B-közép ismert szurkolója.
Szervusz Balázs, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket, egyben a Klikkout szerkesztősége nevében gratulálok a bajnoki címedhez. A kaucsuk helyett mi azonban kezdjük a focilabdával. Hogy kerültél annak idején kapcsolatba a DAC-cal?
Egyértelműen az apu által, ő volt – illetve még mindig nagy DAC-szurkoló. Az ő édesapja, vagyis nyugodjék papa szintén az volt. Édesapám volt, aki elvitt magával először meccsre, egyből a B-középbe, majd elkezdtünk járni on tourokra is. Természetesen míg kicsi voltam, nem túl gyakran, de az évek során sikerült bejárnunk az ország összes stadionját. Papáékkal ott voltunk 2008-ban a stadion mögött is, amikor zárkapus meccsen legyőztük a Rózsahegy csapatát és Kweuke kiugrott közénk. 9-10 éves lehettem, igen, 2008/2009 körül kezdődött az egész, még az öreg stadionban.
Gyerekként a buszos túrákat nem annyira kedveltem, ám ahogy telt az idő, mondhatni rákaptam az ízükre. És persze a szurkolás miatt is, vagyis főleg az miatt. Együtt jártunk szinte mindenhova, apu, bátyám, szóval mi fiúk a családból. Anyu pedig mindig otthonról nézett bennünket a tévében. Nálunk a DAC annak idején egyértelműen hétvégi „fiús programnak” számított. Igazából sosem a haverokkal, inkább a családdal jártam, s járok mind a mai napig DAC-meccsekre. Főleg a hangulat az, ami megfogott, a szurkolás. Persze a focit is szeretem, hiszen mikor kicsi voltam, a dunaszerdahelyi Szabadidőközpont kölyökcsapatában futballoztam Lépes Gyuri bácsi és nyugodjék Takács Pista bácsi vezérletével. Ez 2-3 évig tartott, majd elkezdtem pingpongozni.
Nevezzük asztalitenisznek, így mégis hivatalosabb. A DAC-nak is volt anno asztalitenisz szakosztálya. Most milyen alapokon nyugszik a szerdahelyi asztalitenisz sportág?
Dunaszerdahelyen utánpótlás csapatok vannak, illetve egy felnőtt asztalitenisz klub, ami nemrég két csapat fúziójából jött létre. Én személy szerint Hodosban, a B csapatban pingpongozok, a Nagyszombati kerületi 2. ligában. Jelenleg Szerdahelyen 3. ligás felnőtt asztalitenisz csapat működik, ahol jelenleg Vími Roli is játszik. A Dunaszerdahelyi járáson belül pedig létezik még az ún. COOP 1. és 2. liga, amelynek Koprda Peter az elnöke.
A járási 1. liga rendkívül magas szintet képvisel, hiszen kiváló játékosok alkotják a résztvevő csapatokat. Nemrég pedig megrendezésre került a járási bajnokság a városi sportcsarnokban, melyen kb. 50 játékos mérettette meg tudását egyéniben és párosban egyaránt. Ez évről évre nagyon profin meg van szervezve a COOP liga vezetői által.
Ezt sikerült nemrég megnyerned. Egyéniben vagy párosban?
Egyéniben és párosban is! De a bajnokságban az asztalitenisz ugyanúgy, mint a fociban, csapatsport. Tehát ott bajnoki pontokért megy a küzdelem, jelenleg pontveszteség nélkül vezetjük a 2. ligát a Nagyszombati kerületben Hodos csapatával. Régebben a DAC-nak is volt szakosztálya, akik ott játszottak, azok közül páran az edzőim voltak: Csejtey Ricsi, aki paralimpikon is egyben, Szemes Attila, vagy említhetném Vími Rolandot, aki Csehszlovákiát képviselte a ’92-es nyári olimpián.
Az asztaliteniszt Dunaszerdahelyen, a Jilemnický utcai alapiskolában kezdtem. Aztán kerültem a hodosi egyesülethez, egy évet voltam Csallóközkürtön is, de azon kívül gyermekkorom óta a hodosi színeket képviselem. Nagy tradíciója van a községben a sportágnak. Az A csapatot profi, tehát hivatásos játékosok alkotják, egy éve felépült az asztalitenisz-csarnokunk. Évek óta álmodoztunk róla, azelőtt a helyi kultúrházban pingpongoztunk, de az nem volt a legideálisabb. Néha edzeni sem lehetett, mert hát kultúrház lévén jött pl. a citerazenekar, énekkar próbálni. Hálistennek ezek a gondok megszűntek, ezért is prioritás a B csapattal feljutni az 1. ligába, a körülmények adottak hozzá. A hodosi A csapat nyolcszoros szlovák bajnok, nekik is kijárt már egy saját csarnok.
Visszatérve a focira, édesapáddal gyakorta beszélgetünk a régi idők focijáról, meg erről a mostaniról. Nem fakult meg benned a szenvedély az idők során?
Igyekszem ott lenni a mérkőzéseken, nyilván ez nem mindig sikerül. Hétvégente bajnoki mérkőzéseim vannak, dolgozom, emellett még egyetemi hallgató vagyok. Ahogy apunak is, mióta visszatért a pincérkedéshez, van rövid, illetve hosszú hete, értelemszerűen minden második hétvégén dolgozik.
De a Csallóközben a DAC mindennapos téma, a mérkőzéseken kívül is együtt élnek a szurkolók a csapattal. Gyakran mondják: mifelénk mindenki ért a focihoz. Ha rosszul megy a csapatnak, morgás van, aztán elég egy győzelem és minden el van felejtve.
Amikor felépült az új stadion, évekig bérletesek voltunk az apuval. Jelenleg nem, azt az 1-2 jegyet mindig megveszi az ember – most mondjam azt, hogy sajnos (?), nem kell órákig sorakozni érte. És ez nem csak az emberek, a szurkolók hibája, hanem inkább a mutatott játék függvénye. Illetve az évek óta tartó csapatépítésé. Régebben stabilan a B-középbe jártunk az apuval, ő képtelen lenne ülve nézni a meccset. Aztán a barátnőmmel az AP-szektorban voltunk párszor a közelmúltban, „nem metszettem az ereimet”, hogy ülnöm kell. De pl. a Dila Gori ellen a barátnőm is megtapasztalhatta a B-közép hangulatát és tetszett neki is a közeg.
Az egyik legnagyobb élményem 2018-hoz fűződik, amikor Rózsahegyen győztünk és megszereztük a 3. helyet. Ez azt is jelentette, hogy a DAC 25 év után ismét Európa-kupát játszhatott. A Huk, Šatka-féle hátvédsor, középen Ljubičić, elöl meg Pačinda, velük nagyon jó csapatunk volt. Mára már megszokhattuk, hogy 2-3. helyen végzünk a bajnokságban, de akkor az a 3. hely élményszámba ment. Ugyanúgy apuékkal utaztam, szurkolói szempontból talán az egyik legnagyobb képviseletű on tour volt, a vendégszektorba az összes jegy elkelt, sokan a hazaiak közé szorultak.
Meccs után, már a stadionon kívül megkértem Bugár Ervint, dobolhassak egyet. Dóvalon megálltunk ünnepelni, erre a momentumra kifejezetten emlékszem.
Szinte minden szezon előtt elhangzik, hogy az aktuális keretünk a legerősebb, de szerintem attól a Huk, Šatka-féle csapattól azóta sem volt jobb gárdánk. Davis, a Vidáék, élvezhető és attraktív focit játszottunk.
Még egy ilyen, mondhatni élmény, az EKL-béli belfasti túra, a Cliftonville ellen, ahová a klub szervezett közös gépet a játékosokkal. Oda a barátnőm, Kitti apukájával utaztam. Nem is annyira a szurkolás szempontjából, mert talán 30-an ha lehettünk, de jó élmény volt. A hazai szurkolók meghívtak bennünket a törzshelyükre a meccs előtt és együtt ittunk, szórakoztunk, mezt cseréltünk. Szeretek így utazgatni, ha lehet minél többször. Ezért lenne jó végre egyszer valamelyik Európa-kupa csoportköréig jutni, hogy minél többször lehessen utazni a csapattal.
A DAC közege, vagy maga a DAC-életérzés, mit jelent neked érzelmileg, lelkileg?
Érzelmileg a szurkolói közeg, minél többen vagyunk, annál jobb. Elmondható, hogy Dunaszerdahelyen képviseljük legnagyobb számban a felvidéki magyarságot, ezért ha valaki kilátogat egy DAC-meccsre, akkor jelen van egy ún. összetartás, ami a magyarságot illeti. Ezeket az értékeket meg kell becsülnünk és kiállni emellett.
Hogy a sport részéhez is szóljak, idén remélem, összejön a kupagyőzelem, végre! – ha már a bajnokság elúszni látszik. Apu és a papa mesélt a ’87-es kupagyőzelmünkről, nagyon rég volt már. Papa mutatta a Bayern elleni belépőjegyét, eléggé kifakult az is az idők során. A DAC-szurkoló éhes a sikerre, kéne valami, amire a mi generációnk még évtizedek múlva is ugyanígy büszke lehet…
Végszónak ez tökéletes, köszönöm szépen a beszélgetést, Balázs. Aput ezúton is üdvözlöm, az asztalitenisz karrieredhez sok sikert kívánok. Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…