FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
Riportsorozatunk új szintet lép azzal, hogy meghívott vendégünk egy egykori, az 1. ligában is szóhoz jutott DAC-játékos, akit bárhová vitte a karrierje, mindvégig DAC-szurkoló maradt. Varga Dezsővel beszélgetettünk.
Szervusz Dezsi, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Megtisztelő számomra, hogy a csallóközi labdarúgás egyik élő legendájával ülhetek egy asztalnál. Kezdjük az első lépéseiddel a foci berkeiben: a DAC neveltje voltál?
Köszönöm a lehetőséget, üdvözlöm a Klikkout olvasóit, és a DAC szurkolóit. Az, hogy a DAC neveltje vagyok, nem fedi teljesen a valóságot. Falusi gyerekként Mihályfa-Kolóniáról származom. Első focis éveimet Dióspatonyban töltöttem Nagy Károly és Brányik Sanyi bácsi kezei között. Majd átleptem Felsőpatonyba, ahol Varga Zoli és Horváth Zoltán „Tüzes” voltak az edzőim. Dunaszerdahelyre kb. 15 évesen kerültem: Somorjára jártam középiskolába, s rögtön az első évfolyamban az igazgató úrhoz intéztek miattam egy telefonhívást. Az osztályfőnököm szólt, hívat az igazgató – azt gondoltam, valami rossz fát tettem a tűzre… Végül kiderült, hogy a pártapparátustól jött a megkeresés: szívesen látnának a DAC kötelékében. Azonnal igent mondtam, aminek az volt a feltétele, hogy heti két alkalommal hiányoznom kell majd az iskolából. A harmadik edzés pénteken volt, plusz a hétvégi bajnokik.
Nehéz, de szép évek voltak: Mihályfára gyalog, onnan vonattal Dunaszerdahelyre, majd este vissza. A mai gyerekeket autóval hozzák-viszik. Dunaszerdahelyen megjártam a korosztályos csapatokat, az idősebbik ifjúságiakkal feljutottunk az 1. ligába. Erős kezek, nyugodjék Grajcár Tóni bá’ és Ollé Lajos csiszolták a tudásunkat. Kb. 17 évesen megkaptam Dunaszerdahelyen az első profi szerződésem. Nagy öröm volt számomra, hiszen édesanyám mindig azzal fogadott, hogy a fociból nem lehet megélni. Szüleim nem voltak gazdag emberek, a tsz-ben dolgoztak, nekem viszont az volt az álmom, hogy focista legyek.
Az sem „gond”, ha DAC-futballista, a nagy nevek nyomdokaiban.
Ennek az előzménye, hogy a DAC játékosai anno a mihályfa-kolóniai csárdába jártak a mérkőzések előtti ebédre. Folyton lestem, mikor jön a busz, elcsentem apám orosz biciklijét, amit a váz alatt tekertem. És jöttek sorban: Mičinec, Hodúr, Liba, Pavlík, vagyis a nagy nevek!
Mint afféle falusi srác, kontaktusban lehettem velük, és elhatároztam, hogy egyszer én is DAC-futballista szeretnék lenni, 1. ligát fogok játszani Dunaszerdahelyen. Így utólag elmondhatom, hogy mindez sikerült. Igaz, nem válogatott szinten, de beírtam magam a honi legfelső osztály almanachjába. Tudni kell megelégedni azzal, amit a sors ad, ha visszamennék 40 évvel, ugyanezt az utat járnám végig. Egy falusi srác, aki megélhette az álmait.
Valójában az egész családom a sport körül mozog, a fiam, Erik szintén labdarúgó lett, a DAC Akadémián nevelkedett. A fiam felesége Medgyes Renáta, azt hiszem nem kell őt bemutatnom senkinek: atlétika, magasugrás, távolugrás. Reni lánya, Rencsike szintén többszörös szlovák bajnok távolugrásban. De mondhatnám Reni édesapját, nyugodjék Medgyes Józsit, akivel Bősön együtt focizhattam, aki anno a DAC-ban is nagy névnek számított. A Reni öccsei: Sinan jelenleg Zalaegerszegen NB1-es játékos, vagy éppen az ifj. Józsi, aki annak idején szintén tagja volt a DAC csapatának. Tehát sportos család vagyunk. Részemről ehhez kellett egy szerető feleség, Edit, aki sok mindent elnézett, tolerált nekem. Nyilván olykor elmaradoztam otthonról, ha nyertünk azért, ha kikaptunk, akkor meg azért.
Említettük a nagy neveket. Ismerted őket, feltételezem, nem az volt az első utad a dunaszerdahelyi stadionba, amikor elhívtak focizni?
Régen más volt, mint napjainkban ez a gyors, haladó világ. Autónk nem volt, de mindig akadt valaki a faluban, vagy busszal, biciklivel. Anno, amikor apám kivitt magával meccsre, akkor még a Lépes Gyuri bácsi játszott. Emlékszem a régi tribünre, a tribünök mögötti fákra, a salakpályára, ahol aztán mi is edzetünk. Audi, Leskiv, a Majthényi Lóri bácsi a kapuban, valamint régebbiek közül a „Bíbic” – rájuk mindenki emlékszik.
Nekem a DAC a szívem, a mostani, fiatalabb generáció talán nem is tudja, hogy mi az a DAC? Mi is valójában a DAC értéke? Nem tudják, mi volt azelőtt, hogyan építkezett a szerdahelyi foci? Hogy milyen játékosok játszottak itt? Nekem sikerült szinte köztük felnőnöm, olyan edzőkkel, játékosokkal együtt szerepelnem, akik meghatározó alakjai lettek a dunaszerdahelyi labdarúgásnak.
Sorolhatnám ismét, de már megtettem, így inkább a fiatalabbak közül: Jančula, Meixner, Pinte Attila, Zsákovics, Radványi Miki… Szóval én tudom, mi az a DAC! És ezek a srácok, akiket utóbb felsoroltam, úgy kerültek ki az otthoni „dorasztból”, hogy nem volt még akadémia. Napjainkban minden adott a mai fiataloknak, a műfüves, fűtött pályáktól kezdve olyan lehetőségekig, amelyek nekünk abban az időben egyáltalán nem. Kimentünk télen – amikor locspocs volt – a régi bőr „kopacskikban” és szilonzacskót húztunk a lábunkra, hogy ne ázzon el a zoknink, mert lefagyott volna a lábunk.
Valóban nagy a kontraszt, de vajon mi lehet a valódi oka annak, hogy nem, vagy csak alig kerülhetnek itteni fiatalok manapság az A-csapat közelébe?
Úgy gondolom, ez „benti” probléma, a DAC filozófiájának a hibája. Nem vagyok a DAC ellen, soha nem is voltam, nem is leszek! De tudjuk, hogy a DAC az utóbbi időben külföldi edzőkben gondolkodik. Én meg is értem azt az edzőt, aki azt mondja: eljöttem ide messzi földről, és nem vállalom a rizikót, hogy egy „dorasztistával” leszerepeljek. Nem teszi oda a nevét, mert nem meri, hiába a nyomás a nézők felől vagy a média által. Azelőtt nem volt internet, mobiltelefon, tehát nem volt ez annyira publikus. Volt egy Új Szó, írtak néha a DAC-ról is, viszont ha napjainkban valaki – elnézést – szellent egyet, fél óra múlva megtudja az egész világ. Sajnálom, mert tényleg minden adott ahhoz, hogy sikeres focisták szülessenek a régióinkban. Voltak, vannak ilyenek, csak valahogy a klub nem tartja meg őket. Hogy miért van ez? Fogalmam sincs, ezt a DAC vezetőségének lenne a feladata megválaszolni. Konkrét példa, a barátom Bari Jenci fia, Krisztián. Jencivel évekig együtt fociztunk a DAC-ban, Krisztián öt évig volt a DAC Akadémián, és válogatott szinten futballozott. Tudok olyan dolgokról, anyagi jellegű dolgokról is, amiről inkább ne beszéljünk a nyilvánosság előtt. Krisztián, mint tudjuk, Fülekről származik, lakhatás, autó stb. – egy dolog a DAC-szív, másik az egzisztencia! Elment Zsolnára, ahol anyagilag is megbecsülték a tudását. Kineveltünk a zsolnaiaknak egy kész 1. ligás játékost, akiről meg merem kockáztatni, egy esztendő múlva a válogatottban is hallunk majd. Nem tudjuk megbecsülni a tehetségeinket, nem adunk esélyt nekik, hogy bizonyíthassanak. Régen létezett egy filozófia, miszerint három hazai játékosnak ott kellett ülnie minimum a cserepadon. Hogy ez most én voltam, vagy a „Motyó”, a Klempa Szilárd, a Végh Sanyi vagy a Pinte Attila, lényegtelen. Nekünk ez akkora löketet jelentett a „dorasztban”, mindenki azon dolgozott, hogy ő is oda kerüljön. Ezt hiányolom, mondd meg nekem, 3:0-nál miért nem lehet 10-15 perc esélyt adni egy ifistának?
Jobbhátvéd voltál, amolyan klasszikus 4-es. Mennyire jelentett megtiszteltetést pályára lépni a DAC-stadionban, az előmérkőzéseken ifistaként, aztán pedig már a felnőttek között?
Igen, a DAC-ban jobb bekk, de a karrierem során a védelem több pontján is megfordultam. Nagyon vártuk azokat a meccseket, folyton nyaggattuk az edzőt: edző bá, nem intézné el nekünk? Mindannyian tudtuk, hogy a nagycsapat bajnokijai előtt 1-2 órával már kijöttek a szurkolók, s néha az 2-3 ezer embert jelentett, ami nekünk nagy önbizalmat adott. Szinte mesébe illő érzés volt. Ugyanez a felnőttek között, már 17 évesen profi szerződéssel a zsebemben. Szolid alapfizetéssel, amihez jöttek a rajtpénzek, illetve havi 30 ebédjegy. A ligára minimum 7-8 ezren kijártak, szinte már teltház előtt melegítettünk. Abban az időben a játékosok együtt éreztek a drukkerekkel és fordítva, mert a keret évekig egyben maradt, nem cserélődött félévente, mint napjainkban. Nagy volt a konkurencia, hiszen erős volt a DAC, ha akarták volna, bárkit leigazolnak. A tsz-ek a klub mögött álltak, patronálták a csapatot. Nem jelentett gondot leigazolni egy Stano Lieskovskýt – nyugodjék békében – vagy a Mičinecet, Vahalát, akárkit. Fiatal suhancként leírhatatlan volt, amikor együtt edzhettem velük. Mi környékbeliek – és mondhatom példának a Gőgh Árpit is – szinte mágnesként vonzottuk az embereket a községekből: Mihályfa, Dióspatony, Felsőpatony. Odahaza, amikor kimentem a faluba, mutogattak rám: ez a gyerek a DAC-ban focizik – holott akkor még csak a padot koptattam. Élvezet volt hallani.
Nem sikerült azonnal gyökeret verned a DAC nagycsapatában, majd a bősi szerepvállalásod következett.
A DAC „juniorkában” mindenki felszántotta a pályát, mert rendre kint volt az A-csapat edzője a mérkőzéseinken. Aztán amikor megszűnt a junior csapat, Dióspatonyba került el a DAC B. Oda nagyon szerettünk járni, mégha előző nap utaznunk is kellett a nagycsapattal. Nyugodjék Lelkes Vince bácsi volt a polgármester, ha nyertünk, ha nem, mindig szúrt a zsebünkbe egy kis aprót. Csomor Dodó, a gondnok pedig törődött velünk, kaja-pia folyton be volt biztosítva. Első edzőm a felnőttek között Ladislav Škorpil, ő volt az, aki első ízben berakott a nagycsapatba. Aztán tovább: Grajcár Tóni bá, Radolský, Szikora Gyuri bácsi, Ladislav Kuna, Kalmár Laci, Adamec, Dragúň stb. kezei között sikerült csiszolódnom. Annak is örültem, ha a cserepadon lehetek, és alkalmanként lehetőséget kapok.
Fussunk át röviden, hol mindenhol fociztál. Nem titkolt szándékom, hogy a labdarúgó pályafutásodról egy külön rovatban bővebben is szót ejtünk majd.
Tisztában voltam a képességeimmel, fejlődnöm kellett ahhoz, hogy kezdőjátékosként bekerülhessek az akkori nagy nevek közé. Majd jött a bősiek felkérése, konkrétan a Majoros Gyuritól – az egykori legendás csatártriónk tagjától –, aki Bősön lett edző, és felfigyelt rám.
Kováts Gyuszi bácsi felhívott, hogy leülhetnénk egy kávéra – ő volt egykor Bősön az „atyaúristen”, az állami gazdaság vezetője. Szerették az emberek, mindent megtett a bősi fociért. Bős egy DAC-ból kiöregedett ifistának remek ugródeszka volt. Anno a Radványi, Zsákovics, Tóth Feri, tehát egy csomó olyan játékos megfordult Bősön, akiknek gazdag 1. ligás tapasztalatai lettek. Szerencsém volt, jókor voltam jó helyen. Négy évet töltöttem Bősön, abból háromszor bajnokságot nyertünk, felkerültünk egészen a 2. Nemzeti ligába.
Olyan csapatok közé, mint a Rózsahegy, a Trencsén, tehát egy roppant erős csoportba. Valójában Bős és Szerdahely között ingáztam, mivel a nyári-téli felkészüléseket a DAC-nál abszolváltam, aztán visszamentem Bősre, miközben a DAC-nál szintén lehetőséget kaptam a nyári Intertotó-kupa meccseken. Dunaszerdahelyen rendre sok néző előtt: Young Boys, Zürich, Odense, Malmő. Vagy éppen 1993-ban a Casino Salzburg elleni otthoni UEFA-kupa meccsen, ahol bár nem játszottam, de Škorpil edző a keretbe nevezett és a kispadon ülhettem. Mi több, sikerült mezt cserélném a salzburgiak akkori ászával, Pfeifenbergerrel – jó volt megélni ezeket a történeteket. Ezt követően a bősiek végleg leigazoltak, majd Bártfa, Máriatölgyes, Dunakeszi, Szenc, Ebreichsdorf, Nagymegyer és a DAC B következett. Utána pedig belekóstoltam az edzői szakmába.
És akkor jöjjön szurkolói rovatunk zárókérdése: mit jelent számodra a DAC?
A DAC egy név, tíz órán keresztül beszélhetnék róla, hogy nekem mit jelent. Olvasom a kommenteket, amiben Világi Oszkárt elküldenék „melegebb éghajlatra”. De kérem szépen, ezt senki más nem tudta volna megvalósítani! Voltak szebb évek, most éppen hullámvölgyben van a csapat. Nem tisztem eldönteni az edző személyét, ám én inkább szlovák vagy cseh edzőkben gondolkodnék. Amit még sérelmezek, hogy kifogytak a hazai játékosok, nemcsak a mi magyar gyerekeink, a szlovákok, csehek is. Kicsit kiveszett a DAC-ból az, amiért a DAC, az DAC. Anno ellátta a járási bajnokságokat is játékosokkal, de ez a tendencia egyre inkább megfakult. Nekem megadatott a lehetőség, hogy a klubot belülről is megismerjem. Láttam, hogy működik egy profi csapat, hogy ott, de akár amatőr szinten is mennyit számít a pszichika. Van egy olyan lehetőségem, hogy a klub biztosítja a DAC-legendák számára a belépőjegyeket – nem mintha nem lenne rá pénzem – a Bronz-szektorba bármikor szívesen látnak. Nemes gesztus, hogy a vezetőség gondol ránk, egykori DAC-játékosokra. Ha tehetem, ott vagyok, igaz, sokszor üti a meccseket a járási bajnokság. Szívügyem, de egyben szórakozás is, találkozhatok az ismerőseimmel, barátaimmal. Nem szidom a csapatot, edzői szemmel, egy volt játékos szemével nézem a DAC-ot. Meg tudom érteni azt a focistát, aki hibát csinált, mert az mindig benne van a pakliban. Erről szól az egész, meccs után pedig jöhet egy kis söröcske…
Dezsi, köszönöm szépen ezt a hosszú és tartalmas beszélgetést, amit azzal zárnék le olvasóinknak, hogy a közeljövőben folytatása következik. Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
