Reklám
Fotók: Soós Bertalan és a szerkesztő archívuma. Videó: Soós Bertalan
Miénk volt Közép-Európa legnagyobb cukorgyára! De csak volt. 2008. augusztus 5-én a még megmaradt kéményének felrobbantásával végleg eltűnt Dunaszerdahely látképéről a gyár utolsó domináns építménye. Aznap a vasútállomás kettes számú őrhelyén szolgáltam, közel a gyártelephez. A másik kéményt felülről kezdve, kézi erővel bontották le. Megállás nélkül pufálta két alpinista munkás légkalapácsa, s ahogy teltek a napok, egyre alacsonyabb lett. Szörnyen szenvedhetett, ám ezt a másik óriást néhány másodperc alatt elintézték. Nem volt nagy a bumm!
Délután négy felé járt az idő. A hangos visszaszámlálás után pár tompa kattanást hallottam. A robbanássorozat sem volt eszméletlenül hangos vagy félelmetes, viszont a látottakhoz képest késett, pont ahogy a dörgés követi a villámlást. Beindult a gyújtószerkezet, majd a kémény kissé megdőlt, aztán tovább zuhant. Nem úgy dőlt, ahogy azt vártam, nem magatehetetlenül, mert félúton két újabb detonáció megroppantotta, így lényegében magába roskadt. Pillanatok alatt hatalmas porfelhő lepte el a tájat, közben százfelé repültek a madarak. Megdermedve álltam a bódém ajtajában, mert ahogy dőlt a kémény, még utoljára füstölt egyet. Láttam, ahogy kileheli a lelkét, nem képzelődtem! Aztán minden elcsendesedett. Élt 39 évet, de Ő csak egy kémény volt a sok közül, ami addig kellett, míg hasznát látták az emberek. Mára nyoma sincs.
Reklám
A kivitelező pozsonyi Stavoindustria 1964-ben kezdte, majd 1969. nyarán fejezte be a dunaszerdahelyi cukorgyár építését. A beruházó Nagyszombati Egyesített Cukorgyárak előkészületei azonban már 1960-ban megindultak. Berendezési tárgyaira vonatkozó műszaki beszállítója a ZVU Hradec Králové volt.
A Mezőgazdasági Minisztérium 1968. évi rendelete alapján a gyár napi 400 vagon répát dolgoz majd fel. Fehér arannyá változtatva a Dunaszerdahelyi, Komáromi, Érsekújvári és Galántai járásokban termesztett cukorrépát. Évi kapacitása mintegy 35-38 ezer vagon répa. Az első próbakampányt 1969-ben tartották. A mokkacukorgyártás terén monopolhelyzetet foglalt el Szlovákiában, magyarán, ha kockacukor, akkor az biztosan dunaszerdahelyi! Az áramellátás terén a gyár önállátó volt: „…hatalmas gépháza nemcsak a cukorgyárat látja el árammal, hanem a szomszédos Prefa üzemen kívül még az állami hálózatba is juttatnak belőle…” – Szabad Földműves, 1970. 11. 14.
A dunaszerdahelyi Juhocukor nemzeti vállalatot 1969. január 1-jén alapították, és 2006 decemberéig működött.
Anno a város és környéke egyik legfontosabb gyára és legnagyobb munkaadója volt. 1988-ban állami tulajdonú vállalattá alakították át, 1993-ban pedig privatizálták. A cukorgyár fő részvényese az Eastern Sugar konzorcium lett. A brit-francia tőkével működő Eastern Sugar vállalat 1991-ben lépett be a csehszlovák cukoriparba. 1993-ban a vagyonjegyes privatizáció során többségi részesedést vásárolt Szlovákia legnagyobb cukorgyárában, a dunaszerdahelyi Juhocukorban. A következő években a vállalat körülbelül 12 millió eurót fektetett be a cukorgyár modernizálásába, és napi 4000 tonnáról 6000 tonna cukorrépára növelte feldolgozókapacitását. A 2001 és 2005 közötti időszakban közel 24 millió eurós nettó nyereséget ért el, és 34 százalékos piaci részesedéssel Szlovákia legfontosabb cukorgyártói közé tartozott.
Tudtad?
Azt azonban meglehet csak kevesen tudják, hogy a dunaszerdahelyi cukorgyár építésének ötlete jóval korábbra tehető, s mégcsak nem is ez volt az első ilyen gyár a Csallóközben. Ennek bizonyítéka egy 1929. május 2-i keltezésű írás a Komáromi Lapokban. A korabeli terv lényege szinte ugyanazon az elven alapult, vagyis a cukorrépa szállítási költségeinek lecsökkentésén. A csallóközi cukorrépatermelők ugyanis ekkor még szinte kizárólag a diószegi cukorgyárat látták el a „fehér arany” alapanyagával. Jó példa erre a várkonyi gazdaság, ahonnét lovaskocsikkal szállították a cukorrépát a szerdahelyi vasútállomásra, majd ott bevagonírozva indult tovább a szállítmány Diószegre. A dunaszerdahelyi cukorgyár ötletétől a megvalósításig viszont még három évtizedet várni kellett.
„Cukorgyárat akarnak építeni Csallóközben. Mozgalom indult meg, hogy Csallóközben cukorgyárat létesítsenek. A tervezők Dunaszerdahelyt vagy környékét szemelték ki a létesítendő cukorgyár helyéül. Egészséges és megszívlelendő eszmével járult Zeman János sikabonyi lakos a nagyközönségben. Felhívást bocsátott ki, melyben felhívja az érdekelteket egy cukorgyár alapításához a Csallóközben. Ismerteti mindazon előnyöket, melyeket egy itt létesítendő cukorgyár hozhat úgy a répatermelőknek, mint a cukorgyár tulajdonosainak. Különösen a répaszállítás jelenlegi hátrányaira mutat rá, amikor a vasúti szállításnál 100 km távolságnál 100 mázsánként a fuvardíj 350 koronát is meghaladja, míg Dunaszerdahelyen vagy környékén felállítandó cukorgyárban a szállításnál vagononként az itteni termelők minimálisan 200 koronát takarítanának meg” – Komáromi Lapok, 1929. május 2.
Most pedig lépjünk vissza időben, egészen a 19. századba. Merthogy a Csallóköz első cukorgyárát ekkor létesítették, igaz, nem Dunaszerdahelyen, hanem a közeli Bős – akkor – mezővárosában. A poroszországi főnemesi családban született Emil von Üchtritz-féle cukorgyár működését 1855 és 1876 közötti időszakra helyezik, és a 19. század közepén jól működő 16 magyarországi répacukorgyár között tartották számon. A gyár, amelyet Bauer Móric brünni nagykereskedő tulajdonaként az Amadék birtokán építettek fel, azonban a 19. század végére az osztrák gyárak keltette verseny és mostoha helyi viszonyok miatt több magyarországi cukorgyárral együtt tönkrement. Sajtóhírek alapján a gyár 1872-ben idegen kézre került, majd két év múlva beszüntették a termelést.
Vissza Dunaszerdahelyre! A történelem, mint oly sokszor, a kétezres évek elején ismételte önmagát. A dunaszerdahelyi cukorgyárat szintén a gazdaságtalan (sic!) mivolta okán szüntették meg.
Pedig a cukorrépa mind a mai napig megterem a környéken, ősszel pedig látványos a kitermet répahalom az utak szélén. Gyerekkoromban itt-ott még a városban is találtam a teherautók platójáról lehullott cukorrépát, ami így sosem kerülhetett a gyárba. Édesapám rendre felszedte: „Jó lesz a nyulaknak, fiam!” Kertünk a cukorgyár közelében volt, amely hosszú évtizedekig meghatározta a környék arculatát. Sőt, kampány idején érezni lehetett jellegzetes illatát, ami kedvező széljárás esetén délnyugati irányból beterítette a várost. Nem mondanám bűznek, inkább mint egy kifőzde alagsorában felejtett télikabát, ami magába szívta az ételek aromáit, olyasvalami hatást sugárzott. Az őszi reggelek ködjében úszó édeskés melaszpára rátelepedett mindenre. Addig takargatta a fákat, míg az első napsugarak rá nem segítettek, hogy embermagasságból a madarak közé szálljon, így ők is érezhessék, magukba szippanthassák a cukros gőzzé szelídült aromát.
Vasutasként elég időm volt, hogy megőrizzem magamban, milyen látvány a bakterbódé közelében kiterített cukorrépa. Amikor hajnalban a termés gőzölögve válik meg az anyaföld melegétől, hogy az nappal ismét felhevüljön.
Alighogy betakarították, nagy feladat előtt állt: lemérték, szépen megfürdették, mintát vettek belőle, feldarabolták, és meleg vízzel kioldották testéből magát a cukrot. Ami megmaradt belőle, az takarmánynak ment, míg a besűrített szirupos elegy kikristályosodott, s onnan már csak egy ugrás volt a „fehér arany” csomagolása. A folyamat közben keletkezett illatanyag volt a város őszi, majd téli „cukordunyhája”. A körforgás percenként, óránként, naponként és évenként megismétlődött, hogy mára feledésbe merüljön Közép-Európa legnagyobb cukorgyára, s mi megtanuljunk nélküle élni.
„Dunaszerdahelyen épül Szlovákia legnagyobb cukorgyára. Dunaszerdahely határában most egy olyan cukorgyár épül, amely nemcsak a legfiatalabb, s remélhetőleg a legmodernebb, hanem egyúttal a legnagyobb is lesz. Napi kapacitását 4000 tonnára tervezték. A cukorgyárat 1964 őszén kezdték építeni, s 1969 nyarán fejezik be, hogy ugyanabban az évben már lebonyolíthassa az első cukorrépakampányát. Meglehetősen nagy létesítményről van szó. Az építési költség mintegy 85 millió korona lesz, a technológiai berendezés pedig 110-120 millió koronába kerül. A Trnavai Egyesitett Cukorgyár, mint beruházó, a Prágai Cukoripari Tervező Intézet, illetve Hradec Králové-i részlege, s a kivitelező Stavoindustria között jó az együttműködés. Jelenleg a legnagyobb hátráltató a talajvíz. A műszaki tervek kidolgozásánál természetesen számításba vették, s a kivitelezési terveket az 1962. évi geológiai próbafúrások eredményei alapján készítették el. Közbejött azonban az 1965. évi nagy árvíz, s ez felborította a Csallóköz felszín alatti vizeinek a rendszerét…” – Újszó, 1967. 03. 24
Az 1969. január 1-én hivatalosan is bejegyzett gyár a Juhocukor nemzeti vállalat nevet kapta. A gyár teljes épületszerkezete már az előző évben elkészült, berendezési tárgyainak hiányosságai miatt azonban a termelés csak ideiglenes jelleggel kezdődhetett meg. A tervezett időpont – 1969. október 1. – helyett az első próbakampány november 26-án vette kezdetét, s mindössze 31 napig tartott. Ez idő alatt csaknem 30 ezer tonna cukorrépát dolgoztak fel, és mintegy 2122 tonna cukrot állítottak elő. A cukorgyár beruházási költségei a szárítóegység és szennyvíztisztító telep nélkül 189 millió koronára tehetők. A teljes beruházási költség elérte a 238 millió koronát. A próbaüzem során a meghatározott műszaki és technológiai paramétereket nem lehetett elérni. A gyár műszaki beszállítójának, a ZVÚ Hradec Královénak elsősorban a „szűk keresztmetszetek” okoztak gondot, így az első standard kampányra csak az 1970/71-es szezonban kerülhetett sor. A gyár negyedik kampányának munkamenetébe a Nő c. magazin 1973-as írásával tekintünk be:
„Zöldet mutat a szemafor a fehér aranynak. Az igazgató elégedetten bólintott, s meggyorsította léptelt az iroda felé. A teherautó vezetője egyesbe tette a sebességváltót és beállt az előző autó helyére. A szemafor továbbra is zöldet mutatott, így mindenki nyugodtan, minden kapkodás nélkül végezte munkáját. Két és fél percre van szükség ahhoz, hogy egy traktorról, teherautóról lekerüljön a cukorrépa. A gödör óriási szörnyetegként nyeli el a halom répát. A szemafor a gyár közepén van felállítva, úgy, hogy mindenki jól láthassa. Elég egy pillantás, s bárki megtudhatja, milyen a munkamenet a gyárban… A dunaszerdahelyi cukorgyár Szlovákia legfiatalabb és egyben legkorszerűbb cukorgyára. Szeptember 24-én negyedszer kezdték el benne a cukorrépa feldolgozását. December végéig több mint 320 ezer tonna cukorrépából 30 ezer tonna cukrot állítanak elő. Idénymunka idején csaknem 800 ember dolgozik három műszakba osztva, hogy a nap minden egyes percét kihasználják a nélkülözhetetlen fehér arany készítésére… – Nő, 1973. 10. 20.
1974 szeptemberében immár az ötödik kampányidőszak vette kezdetét. Az üzemet járva mindenütt példás rendet, tisztaságot ír le a Hét c. magazin korabeli cikke:
„Amíg a répából cukor lesz. Az a kockacukor, amit a dunaszerdahelyi Juhocukor n. v. egyik futószalagjáról a számba vettem, pillanatok alatt elolvadt. Édes, omlós és finom volt. A kimutatások szerint, mint ahogy azt később Kmeť elvtárstól, a vállalat műszaki igazgatóhelyettesétől megtudtam, 20 C°-os vízben 27-34 másodperc alatt omlik széjjel. Az ország egyik legmodernebb cukorgyárában járunk. S a legeket még sorolhatnám tovább. Szlovákia legfiatalabb cukorgyára s egyben a dunaszerdahelyi járás legnagyobb önálló vállalata, a legkorszerűbb gépekkel van felszerelve, a munkatermelékenysége és az üzem évi kapacitása jóval meghaladja a többi cukorgyárét. Területe 24 hektár. Állandó dolgozóinak száma 390. A kampány idején pedig 700. Az üzemet járva mindenütt példás rendet, tisztaságot és fegyelmet láttunk. Szemünkbe tűntek a munkabiztonságra figyelmeztető feliratok. A gyárcsarnok közepén hirdetőtábla. Rajta az aznapi termelési értekezlet jegyzőkönyvének kivonata. Ebből tudom meg, hogy 1974. szeptember 25-ig, a kampány 5. napjáig, 139 160 métermázsa répát dolgoztak fel. A gyár igazgatója, Huba Karol mérnök. A gyár részére 123 üzem 9300 hektáron termel cukorrépát. 40 000 tonna cukor gyártását tervezzük. Ebből 3000 tonna kerül exportra. A dunaszerdahelyi gyár termeli a Szlovákiában elfogyasztásra kerülő cukormennyiség egyhatodát. Huszonnégy óra – tehát három műszak alatt – 4000 tonna cukorrépából 30 ember 550 tonna cukrot készít. A dolgozók havi átlagkeresete 2300-3500 korona között mozog” – A Hét, 1974. 10. 18.
1979-ben már a tizedik kampány vette kezdetét. Amikor a tájra ráterítette sötét köpenyét az őszi éjszaka, alatta fokozatosan kihunytak a város meghitt esti fényei. Csak a cukorgyár szitált éjjel is világosságot Szerdahely irányába. Dunaszerdahely hatalmas cukorgyárában, a Juhocukorban szeptember közepe és december vége között egy percre sem szünetelt a munka. A mintegy száznapos cukorrépakampány alatt a gyár éjjel-nappal üzemelt. Az automatizált berendezéseken először tisztára mossák, majd felszeletelik a répafejeket. A répaszeletelőből vízzel kilúgozzák a cukrot. Az így nyert diffúziós lét mésztej és széndioxid hozzáadásával megtisztítják a szennyeződéstől, ami által híg lé keletkezik. Ezt lepárlóban besűrítik, így lesz a híg léből tömény lé. A híg lének kevés cukortartalma van, a tömény pedig már 60-65% cukrot tartalmaz. Ebből főzik ki a sárga színű nyerscukrot, amit újra oldva rafinálni, finomítani kell. Az így nyert cukor már hófehér. A hófehér szemcsés végterméket hosszú szállítószalagon juttatják a cukorsilóba. Onnan már csak egy ugrás volt a „fehér arany” csomagolása… – a Szabad Földműves c. folyóirat alapján.
Amikor egy kávéskanál cukrot teszek a reggeli kávémba vagy a teámba, azon morfondírozom, hogy a cukor csak egy termék volt a sok közül, amit képes volt a Csallóköz önállóan is előállítani egykoron.
A dunaszerdahelyi cukorgyár építésével egyidejűleg vasúti iparvágány hálózatát is kiépítették, kibővítve ezzel a dunaszerdahelyi vasúti pályaudvart. A vállalat hatalmas udvarán összességében több kilométernyi vágányzat terült el, többek között saját mozdonyremízzel, vagyis fűtőházzal a (gőz)mozdonyok számára és mázsaházzal, vasutas szakzsargonban hídmérleggel, a vasúti kocsik szállítmányi súlyának megállapítására. Manapság a vasúti kapun túl alig maradt nyoma, hogy ott valamikor jelentős vasúti tevékenység folyt. A cukorgyáron kívül további három, ún. átadóvágány tartozott még az üzemhez. Ezek a napjainkban is létező 9, 11, 13-as számú vágányok a szerdahelyi vasútállomáson, az öreg víztorony közelében, amelyeket a Metrans vállalat kocsitárolóként használ. A cukorgyár utolsó mozdonya egy 721-es sorozatú, négytengelyes dízelmozdony volt. A sorozat a Nagy Hektor becenevet kapta.
Még érdekesebb a gyár utolsó gőzösének a sorsa, amelyet szinte maradéktalanul sikerült lekövetnem. A ČSD 433.023 pályaszámú masina a dunaszerdahelyi cukorgyár utolsó gőzmozdonya volt, és a nyolcvanas évek elejéig szolgálta a Juhocukor nemzeti vállalatot.
A dunaszerdahelyi cukorgyár történetét kutatva találtam egy sztorit, amely a gyár utolsó gőzmozdonyának állít emléket. A 433.023-as pályaszámú, szerkocsi nélküli masinát 1948-ban gyártotta a ČKD Sokolovo n.p. Praha, helyi és mellékvonali mozdonyként. Abban az évben a 433.0-as szériából 60 darab készült. A mozdonyt 1948. május 10-én helyezték először szolgálatba a csehországi Vršovice-Poříčany vasútvonalon. Szlovákiában a szóban forgó mozdonytípus a második világháború után igen elterjedtnek számított, és a hetvenes évek végéig – a gőzvontatás végéig – használták a helyi vasutaknál és állomásvontatásokhoz. A szóban forgó gőzösünket 1977. június 15-én a Föderális Közlekedési Minisztérium 14820/77 rendelete alapján kivonták a forgalomból, ezt követően 1977. szeptember 27-én átadták a dunaszerdahelyi cukorgyárnak. A Juhocukorban az 1980-as évek elejéig szolgált, ahonnan a Klub ochrany technických pamiatok [magyarul kb. a technikai emlékeket megőrző és karbantartó klub] kapta meg további kezelésre, restaurálásra.
„A kiszolgált mozdonyt a dunaszerdahelyi cukorgyárból szállították hozzánk a Rendezre. Két másik osztálytársam kapta meg feladatul, hogy a 433.023-as kazánját kitisztítsuk. A cukorgyárban kockacukornak készült kartoncsomagolással fűtötték a mozdonyt, melyre ez volt írva: Juhocukor Dunajská Streda. Mivel ezekből a kartondobozokból elég sok lehetett a gyárban, talán valamilyen takarítás alkalmával egyszerűen bedobták őket a mozdony kazánjába. A kazán falai melletti kartondobozok fokozatosan nedvesedni kezdtek és korrodálták a falakat, ezért ki kellett szednünk onnan. Nagyon nehéz volt kihúzni a kartonokat, mert szétszóródtak. Egy idő után az az ötletünk támadt, hogy ha már a kazánban vannak gyújtsuk meg őket…” – a Pozsonyi Keleti-rendezőpályaudvaron dolgozó egyetemisták 2008-as elbeszéléséből. Klub ochrany technických pamiatok.
A gőzmozdony később a Közlekedési Múzeum gyűjtőalapjába került, jelenleg pedig a múzeumhoz tartozó ruttkai fűtőház egyesületének (Spolok Výhrevne Vrútky) kiállításában található, hál’Istennek elég jó állapotban van. További érdekesség, hogy a cukorgyárunkban egykor szolgálatot teljesítő gőzmozdonyról modellváltozat is készült HO-ás méretarányba. „Mindössze” 1300 euró, ha valakit esetleg érdekel, kommentben küldök hivatkozást rá. Az utolsó gőzös távozásával dízelüzemben folytatódott a vontatás. A cukorgyárnak saját mozdonyai voltak, amelyek kijártak a vasútállomás területére is. A Juhocukor a nyolcvanas években élte virágkorát, gyakorlatilag dübörgött az üzeme.
Majd a rendszerváltás után a 2002-ben Eastern Sugar-ra keresztelt cukorgyár napjai tulajdonképpen meg voltak számlálva.
A dunaszerdahelyi vasútállomás pozsonyi váltócsoportjának bakterjaként követtem, amint a Csallóköz egyik büszkesége eltűnik a föld színéről. A dunaszerdahelyi vasúti pályaudvar kilences vágányáról nyugati irányba, egy hetyke balos kanyarral ágazott le a gyár egykori „aortája”, melyen naponta száz meg száz vagon, cukorrépával színültig rakott fuvar indult a gyártószalag felé. A biztosítóberendezés paneljén „szabad a tolatás”-jelzést állítottam. Felzúgott, majd rakománya súlyától szikrát hányt „kéményén” a kék színű dízelmasina, hogy egy óra múlva a következő szerelvényért igyekezzen kifelé az összekötő vágányon. Az üres vagonokat félgőzzel tolta maga előtt, ilyenkor a mozdony hajtóműve kemény rock helyett egy darabig szelíd kocsmai mulatóst játszott. Ha pihenni támadt kedve, az ilyen könnyebb melót átengedte a zöld, kéttengelyes komájának. A 702-es sorozatot vasúti szlengben Lokotraktornak hívják.
Aztán mikor eljött számára is a vég, búskomor nótába kezdett. Nagyjából itt és így ért véget Dunaszerdahelyen a cukorgyártás, majd a gyár kapuit bezárták, és elkezdődött a bontás.
Az öreg dízelmozdonynak végül újabb feladata akadt, de ahogy megfigyeltem, minden egyes alkalommal sírásra állt a szája. Olyan volt, mint egy lezüllött kocsmatöltelék, akinek dologul hagyták, hogy amiért annyi ideig élt, ő maga hordja szét. Cukorrépa helyett immár magát a gyárat szállította, vagyis azt a fémhulladékot, ami a bontás során keletkezett. Mielőtt belerokkant a munkába, egy utolsó dudaszóval búcsút intett az akkor már földön fekvő kéményeknek, majd csúful egy másik mozdony után fogták, ami elvitte őt oda, ahova a többi „vas” is került. A gyár összekötő vágánya a mai napig megvan, sűrű növényzet takarja el a kíváncsi szemek elől, de a sínpár a gyártelep egykori vasúti kapuján túl a semmibe vész.
2002-ben a dunaszerdahelyi cukorgyár többségi tulajdonosa után az Eastern Sugar nevet kapta.
2006. december 14-én ért véget az utolsó kampány a gyárban. 2006 júliusában ugyanis hatályba lépett az Európai Bizottság cukoripar szerkezetátalakítására vonatkozó javaslata, amelynek célja az Európai Unió cukortermelésének közel 6 millió tonnával történő csökkentése volt. Lehetőséget kínált a termelőknek, hogy lemondjanak a kiosztott termelési kvótájukról a Szerkezetátalakítási Alapból finanszírozott pénzügyi kompenzációért cserébe, amely a cukortermelés folytatása mellett döntő termelők által fizetett díjakból állt. A kompenzáció feltétele a cukorgyárak 2006 és 2008 közötti időszakban történő felszámolása volt.
2006-ban az Eastern Sugar úgy döntött, hogy lemond termelési kvótájáról, végleg bezárja üzleti tevékenységét, és 2,5 méter mélységig felszámolja a cukorgyárat.
A visszavett kvóta minden tonnájáért a vállalat 730 eurót kapott, összesen 51 119 090 eurót. Ennek az összegnek csaknem felét a répabeszállítók és az alkalmazottak kompenzálására, valamint a telephely rekultivációjára fordította. Az Eastern Sugar piacról való kilépésével a Szlovák Köztársaság elvesztette cukortermelési kvótájának egyharmadát és több ezer munkahelyet.
2008. augusztus 5-én a cukorgyár még megmaradt kéményének felrobbantásával végleg eltűnt Dunaszerdahely látképéről a vállalat utolsó megmaradt domináns építménye, amely a szocialista élelmiszeripar egyik legnagyobbjának számított annak idején.
A két kéménnyel együtt egyben gyerekkorom képzeletvilágából is kiragadtak egy darabot, mert míg a lengyár kéményét a „papa kéményének”, a Slovlikét a „mama kéményének” hívtam, addig a cukorgyári óriások „jelképezték” a szüleimet. Ne kérdezzétek, hogy miért. Csak úgy! Már messzi földről látni lehetett őket a járásban. A cukorgyár ekkor még meglévő épületeinek a bontási munkálatai 2009-ben fejeződtek be, de a mintegy 40 hektáros terület azóta sem talált gazdára.
Cukor helyett bioüzemanyag?
Szó volt ugyan a termelés átalakításáról, amely során bioüzemanyagot állítottak volna itt elő, a vállalat azonban végleg bezárta kapuit. A gyárudvaron semmi sem maradt, de semmi sem épült a helyén. Mindössze egykori adminisztratív épülete, a porta, valamint a kocsibejáró maradt meg mementónak. A Bécsi út túloldalán, a szintén egykor a cukorgyárhoz tartozó ülepítőmedencék helyén felépült a DAC labdarúgó akadémiája, amely szintén Közép-Európa egyik legnagyobb és legpatinásabb ilyen jellegű ingatlana.
2022. január 11-én helyezték el a cukorgyár emlékművet a dunaszerdahelyi Üzleti és Tájékoztatási Központ székházának, vagyis az egykori „pártház” tetején.
Az egyedi tervezésű, forgó mechanizmus két időszakot képvisel, és a cukorgyár két egymást követő emblémáiból áll. Mindkét embléma – divatosan szólva logó – eredeti, hiszen anno a cukorgyár földszintes portája feletti konstrukción fogadta a dolgozókat, illetve a látogatókat. A komótosan forgó mechanizmus két oldalt téglalap alakú táblát tartalmaz: egyik felén a korábbi Juhocukor elnevezés feliratának torzója „olvasható”, míg annak fonákján a Juhocukor többségi részvényeit felvásárló külföldi befektető Eastern Sugar cégtáblája látható. Az installáció a dunaszerdahelyi születésű Németh Ilona Munkácsy-díjas képzőművész munkája, aki 2017-től évről évre egyre bővülő grandiózus művészeti anyagot gyűjtött össze, amelyet a pozsonyi Kunsthalle termeiben is bemutatott. Ez a projekt, az egykori dunaszerdahelyi cukorgyárra kihegyezve a témát, komplex képet mutat be a cukorgyártás történetéről a mai Szlovákia területén.
Elsétálva az egykori Duna Szállóval szemben álló volt pártépület előtt, sokszor nosztalgikus hangulat fog el.
Arra gondolok, hogy gyerekkoromban éppen a cukorgyárban előállított kockacukor édesítette a hotel vendégeinek kávéját, teáját. Az egyszerű kocka alakú, vagy az egyedi, a francia kártya színeit formázó különlegesség. A kávé és a porcukorral hintett sütemény mellé gyakorta élőzenét is szolgáltatott a teraszon a DAC snájdig cimborája. De nemcsak ez emlékeztet folyvást a cukorgyárra, hanem a „szaga” is. Persze meglehet, csak képzelődőm, de annak idején, kedvező széljárás esetén éjjeli szolgálatban gyakran érezni lehetett az ülepítő medencék szagát. A dunaszerdahelyi cukorgyár már rég történelem, néha mégis érzem éjjelente azt a szagot. Mint egy szellem kísért a város felett? Nem riadok meg tőle, tisztelettel és alázattal üdvözlöm. Aztán visszazárom a váltólakatot arra gondolva, hogy most éppen 20-30 répáskocsit tolhatna be a gyárba a kék Hektor…
ELŐZŐ RÉSZ:
Dunaszerdahelyi cégtörténetek | Előszó
Reklám
