Reklám
Évek, sőt évtizedek problémája a DAC csapatában a hazai játékosok hiánya. Úgy is, mint a saját nevelésű játékosaink hathatós beépítése a nagycsapatba, de akár hazai, tehát a szlovák állampolgárságú – és szlovák nemzetiségű – játékosok szerepeltetése sárga-kék mezben. Ezzel szemben légiósok garmadája fordul meg évről évre Dunaszerdahelyen, olyanok is, akik nem mindig ütik meg a Niké Liga színvonalát. Ám ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a dunaszerdahelyi labdarúgás legnagyobb sikerét (cseh)szlovákiai – tehát felvidéki – magyar, szlovák és cseh nemzetiségű játékosokkal érte el, joggal vetődik fel a kérdés, miért nem valósítható meg ugyanez sokkal színesebb játékoskerettel napjainkban is?
A Volt egyszer egy dunaszerdahelyi aranycsapat című néhány részes bejelentkezésünk egy olyan témakört feszeget, ami talán eloszlat bizonyos tévhiteket. Mindezt kellő tisztelettel tesszük, mind az egykori, mind az aktuális játékoskeretünkkel szemben. S miközben választ, válaszokat keresünk, bemutatjuk a nyolcvanas évek legnagyobb DAC-legendáit, akik nélkül sosem kerülhetett volna a kupagyőztesnek járó serleg Dunaszerdahelyre, de akik – értsd itt vezetők, szakmai stábtagok és játékosok – nélkül nem jöhetett volna létre anno az évszázad mérkőzése sem városunkban – DAC–Bayern München 1988. november 9-én.
De vajon hogyan értük el mindezt idegenlégiósok nélkül?
Abban valószínűleg már most megegyezhetünk, hogy a négy évtizeddel ezelőtti politikai akarat, valamint a társadalmi, közösségi összefogás sokkal erősebb volt a mainál, amely összefogás nem csak és nem is kizárólag nemzeti alapokon nyugodott. A sikert nem csupán a DAC-szurkolók óhajtották, hanem a párt regionális csúcsvezetősége, az egyes szövetkezetek és vállalatok elöljárói és alkalmazottjai is. A siker valójában régiónk lakosságának közös gyümölcse volt, s egyben remek „eszköz” a kezünkben, kitűnni és bizonyítani magunknak, valamint az ország szélesebb rétegének. Ez utóbbi felvetés lényegében a mai napig megállja a helyét.
Reklám
A múlt rendszer gazdasági felépítése és berendezkedése merőben eltért a mostanitól, már csak ezért sem szerepelhettek idegenlégiósok a csapatban, így mintegy kényszerűségből, a DAC-ban kizárólag csehszlovák állampolgárságú játékosok futballoztak.
Akik, ha úgy vesszük, ezt szintén erős megkötésként élhették meg, hiszen ahogy az országba nem jöhettek idegenlégiósok, úgy ők sem igazolhattak szabadon külföldre. Leegyszerűsítve, a DAC nyolcvanas évekbeli sikereit a társadalmi összefogás, és mondhatni a kényszerűségek szülték. Persze, ezt akkor senki sem firtatta, hiszen teljesen természetesnek vettük. Ma bezzeg nem az, és így utólag tényleg csak az értheti meg, aki saját bőrén élte át azt a bizonyos időszakot.
Azt a gyönyörű időszakot! – mert bár hajlamosak vagyunk megszépíteni az emlékeinket, azon a néhány esztendőn, ami a focit illeti, valóban nincs mit megszépíteni.
Azok aranybetűkkel íródtak városunk krónikájába, és egyben az egyesület almanachjába is. Nem elhanyagolható ugyanakkor az sem, hogy jó néhány anno a DAC-hoz igazoló játékos végül Dunaszerdahelyen vagy a környéken telepedett le, majd itt alapított családot. Ez a tény szintén azt támasztja alá, hogy nem kényszerként élték meg dunaszerdahelyi szerepvállalásukat, hanem képesek voltak azonosulni a közeggel. A DAC-ot tehát feltétel nélkül a sajátjuknak érezték. Ami pedig a saját nevelésű játékosok ügyét illeti, az egykori, nevezzük „U20-as szabály” mindenképpen az előnyükre vált. Történt ugyanis, hogy abban az időben minden csapatnak kötelező volt két darab húsz év alatti játékost nevezni a bajnoki mérkőzésekre, akik közül az egyiknek pályára is kellett lépnie.
1985-ben harmadik nekifutásra a legfelsőbb osztályba jutott a DAC, amely bajnokság, mint egy roppant erős pontvadászat, avagy föderális liga néven maradt meg a köztudatban.
1985. június 1-jét írtunk, amikor az Szlovák Nemzeti Liga 27. fordulójában a DAC odahaza a Szenice gárdáját fogadta. Mivel a nagy rivális Nyitra vereséget szenvedett, a győzelem már a biztos 1. ligás tagságunkat jelentette. 5:1-re elpáholtuk az erdőhátiakat, s ebből a győzelemből a bajnokság gólkirálya, nyugodjék Tóth Laci három gólt jegyezve oroszlánrészt vállalt. Pecze Károly tréner, neves elődjei gyümölcsöző munkájába új hajtást oltott, amely ’85 tavaszára virágba borította a várost. Az ATM rövidítés akkor még nem a pénzautomatát, hanem az Audi–Tóth–Majoros csatártriót jelentette. Ők hárman összesen 37 gólt lőttek a hatvanból! Játékosaink bár hivatalosan amatőr státuszban voltak, formálisan egy-egy szövetkezet alkalmazottai, viszont kvázi profinak számítottak. Ilyen sehol máshol az országban nem fordult elő, a DAC tehát ebben a tekintetben is kitűnt a többi csapat közül.
Bezzeg régen másként működött az ifjúságnevelés! – szoktuk volt gyakorta hangoztatni, pedig ebben az 1. csehszlovák ligába jutott csapatban alig volt a szó szoros értelmében vett DAC-nevelt.
A keretben meglehet, de a stabil kezdőcsapatban? Akadtak viszont környékbeliek – igen, főként magyar nemzetiségűek –, akik azelőtt másutt próbáltak érvényesülni, majd a DAC hívó szavára nem tudtak nemet mondani. Ne feledjük, 1980 előtt a DAC mindössze egy „provinciális” csapatnak számított, akik pedig komolyabban gondolták a labdarúgást, azoknak 1980 előtt nem a DAC jelentette a csúcsfocit!
Audi György
A diószegi származású Audi György ZŤS Kassa színeiben szerepelt az élvonalban, majd Žatecban katonáskodott, ahonnét visszakerült Kassára. Onnan igazolt 1980 nyarán a DAC-hoz, a SZNL akkori újoncához. A legendás Audi–Tóth–Majoros csatársor jobbszélsője hat évig viselte csapatunk mezét – az első öt idény során a második vonalban (138 mérkőzés, 27 gól), a hatodikban pedig a föderális ligában (20/2).
Tóth László
Mindannyiunk Tóth Lacija már 17 esztendősen szülőfaluja, Alistál felnőtt csapatában futballozott, majd a DAC-hoz került, ahol az ifjúsági korosztályból kiöregedve a felnőttek között is bemutatkozott. Ezt követően Nyitrára került, ahol tanulmányait végezte, és a helyi Plastika színeiben 34 élvonalbeli meccsen hétszer volt eredményes. A mezőgazdasági mérnöki diploma megszerzése után hazatért, és a DAC egyik kulcsembere lett, a csapat középcsatára. Tagja volt a divízióból a Szlovák Nemzeti Ligába felkerült együttesnek, majd kétszer lett a SZNL gólkirálya. Társaival együtt elévülhetetlen érdeme volt abban, hogy a sárga-kékek 1985-ben kiharcolták a csehszlovák élvonalba jutást. Majd a föderális liga első idényében további hat góljával járult hozzá ahhoz, hogy a DAC-nak ne legyenek kiesési gondjai.
Majoros György
A nyékvárkonyi születésű Majoros György, csapatunk egyik legkiemelkedőbb egyénisége, csatársorunk balszélsője. Szülőfalujában kezdte a pályafutását, majd 1979-ben hét év komáromi kitérő után Nyitrára igazolt, hogy a föderális bajnokságban szereplő Plastika keretének tagja legyen. Aztán 1980-ban, már a divíziót nyert dunaszerdahelyi gárda egyik alapembere, majd hosszú időn keresztül egyben csapatkapitánya is. Hogy 1987-ben végül mégsem ő emelhette magasba a kupagyőztesnek járó serleget, arról egy makacs sérülés tehetett.
Pecze Károly
A kassai születésű, ámde Szepsi városából származó Pecze Károly az 1984/85-ös idény előtt a pozsonyi Slovantól került a DAC vezetőedzői székébe. Öt csodálatos év következett, amelyeket a mai napig a dunaszerdahelyi labdarúgás aranykoraként tartanak számon. Mindjárt az első idényében a csapat megnyerte a SZNL-t, és feljutott a legfelsőbb osztályba. 1987-ben csehszlovák kupagyőzelemre vezette a DAC-ot, az 1987/88-as idényben pedig az csehszlovák 1. liga harmadik helyén végzett a DAC. 1988 őszén ő irányította a sárga-kékeket a Bayern München elleni UEFA-Kupa mérkőzéseken. A klubtól 1989-ben a Rába ETO Győr (1989-91) csapatához került, majd irányította az FC Nyitrát (1991-92), a lengyel Wisla Krakkót (1992-93), a nagyszombati Spartakot (1994-97), az 1. FC Kassát (1997-98), a török Genclerbirligi Ankarát (1998-2000), a török Caykur Rizesport (2000-2002), a pozsonyi Intert, a görög Panioniost (2004), az MŠK Zsolnát (2005), a török Sivasport (2006-2007) és ismét a nagyszombati Spartakot (2008-09). A mindig rekedtes hangú szakvezető örök időkre beírta magát a klub legendái közé.
Szikora György
Pecze Károly elődje a vezetőedzői székben a tardoskeddi születésű Szikora György volt. A „Fehér Pelé” – ahogy nevezték őt, aki a csehszlovák labdarúgó válogatottal megjárta a világ legnagyobb stadionját, a riói Maracanát is. Szikora korábban a DAC-ban játékosként is tevékenykedett, ezt megelőzően Komáromból a pozsonyi Interhez került, majd Poprádon focizott. Kivételes tehetségéről leginkább az a tény árulkodik, hogy már tizenkilenc éves korában szerepelt a csehszlovák válogatottban, mely akkoriban hemzsegett a világklasszisoktól. Amikor középpályásként először magára öltötte a DAC mezét, már pályafutása vége felé járt, de még rengeteg örömet tudott szerezni a szurkolóknak. Játékosedzőként hozzájárult a divízióból a Szlovák Nemzeti Ligába való feljutáshoz (1979/80), majd később – immár vezetőedzőként – a föderális ligába való feljutásért harcolt a csapattal (1982-83 és 1983-84). Otthon érezte magát a DAC-nál, nem véletlenül tért vissza később több ízben is trénerként a klubhoz – többségében főleg akkor, amikor a kiesés ellen küzdött az együttes. Tiszteletreméltó neve és emléke bizony megérdemelne jelképesen egy szektort a MOL Arénában – bár ezzel jó néhányan vannak így.
Öt legendás név, mindannyian felvidéki magyar labdarúgók, de játékosként – ha behunyom a szemem, talán Tóth Laci kivételével – egyiküknek sem a DAC volt az anyaegyesülete!
Mindössze a közeli-távolabbi környékről kerültek jó időben a Csallóköz fővárosába. A Dunaszerdahelyi járást akkor – de talán még napjainkban is – az ország éléskamrájaként emlegették, mert a gazdagon termő róna a dolgos csallóközi emberek munkájával évről évre egyre több mezőgazdasági terméket adott az országnak. Majd egy idő után úgy is ismertté vált, mint a szocialista testnevelési- és sportmozgalom fellegvára. Sportolói országra, sőt alkalmasint világraszóló eredményeket értek el. Gondoljunk csak a világ- és Európa-bajnok diszkoszvetőnkre, a moszkvai olimpia ezüstérmesére, Bugár Imrére, vagy olimpiai bronzérmes távolugrónőnkre, Šuranová-Kucman Évára, a somorjai vívókra, kajakozókra, a nyárasdi női kézilabdacsapatra, a nagymegyeri súlyemelőkre, vagy a dunaszerdahelyi birkózókra és asztaliteniszezőkre. 1985-ben pedig a labdarúgók is felzárkóztak az élvonalba.
A DAC labdarúgócsapata kétszeri sikertelen kísérlet után, amikor valóban csak hajszálon – és talán némi „bundán” – múlott, hogy bejusson a legfelsőbb osztályba, 1985-ben nagy fölénnyel nyerte el a Szlovák Nemzeti Ligát.
Abban az időben hetek, sőt hónapok óta nemcsak a város, hanem az egész járás, sőt az egész Csallóköz lázban égett, hogy vajon sikerül-e valóra váltani az évek óta dédelgetett álmunk? Mert a DAC csapatát az egész járás a magáénak tekintette és támogatta. Ha az egyesület berkeiben szóba került a nehezen, de megérdemelten kivívott feljutás, akkor senki sem felejtette el hozzáfűzni, hogy a nagyszerű siker az egész járás dolgos népének, a párt- és politikai szerveknek – ezen belül is elsősorban Magyarics Vincének, a járási partbizottság elnökének – társadalmi szervezeteknek, üzemeknek, földműves-szövetkezeteknek, állami gazdaságoknak az önzetlen anyagi és erkölcsi támogatásnak volt köszönhető.
Mindez nem jöhetett volna létre Weisz Mihály egyesületi elnök, valamint Šanta Imre szakosztályelnök nélkül. Utóbbi Gyurcsik József, a vnb akkori elnöke (tulajdonképpen Dunaszerdahely polgármestere) helyett került 1984-ben eme tisztségbe, majd végigkísérte az aranycsapat menetelését.
Nyugodjék Weisz Mihály 1978-ban mint ambiciózus vezető állt a testnevelési egyesület élére. Egymaga persze kevés lett volna tervei megvalósításához, mindannyiunk Misi bácsija partnereket talált a jó ügyhöz. Mert a csúcsra a sportban is göröngyös út vezet, tehetség, szakértelem, lelkesedés, energia és nem utolsósorban összefogás kell a továbblépéshez. Weisz Mihály igazi diplomata volt és egyszemélyben a Duna szálló igazgatója is. Eltökélt szándéka volt bemutatni a nagyvilágnak a régiót, az itt élő embereket, s nem utolsósorban a felvidéki magyarságot. Ezen célját elsősorban a fociban látta megvalósulni, a tervéből pedig valóság lett. Az egész járás megmozdult, a szövetkezetek és a vállalatok összefogtak, s néhány év múlva a sárga-kékek már a legmagasabb osztály kapuit döngették. Aki mindezt koordinálta, minden csínját-bínját tudta a menedzseri szakmának és mindenre jó előre felkészült. Aztán 1986-ban Weisz Mihály helyére a stadiont építő Agrostav vállalat igazgatója Nagy József került, aki korábban a DAC technikai berendezéseiért és ügyeiért felelt. Misi bácsi azonban 1989-es nyugdíjba vonulásáig az egyesület úgymond „szürke eminenciása” maradt. Azt beszélték, hogy 1988-ban, amikor a DAC a Bayern Münchent fogadta, felajánlották neki, hogy az UEFA-kupa mérkőzést a jóval nagyobb kapacitású, pozsonyi Téglamezei stadionban rendezzék, de ő nemet mondott:
„Nem, ez a közösség megérdemli, hogy a találkozót Dunaszerdahelyen tartsuk meg!”
Szóval több okból is hamis állítás, hogy anno nagyobb megbecsülésben tartották volna a DAC saját nevelésű játékosait, mint napjainkban. Ezt a tévhitet egyszer s mindenkorra oszlassuk el! Akadtak ugyan kivételek és kivételes korosztályok, de oly mértékben, amilyen hévvel manapság követeljük, egyáltalán nem volt jellemző, hogy egyszerre több hazai nevelés futott volna ki a pályára a nagycsapatban. Mégcsak azt sem jelenthetjük ki, hogy az idegenlégiósok miatt történt volna mindez. A DAC első idegenlégiósa az orosz Szergej Timofejev lett, aki mindössze az 1990-91-es idényben került a csapathoz. Addig csak (cseh)szlovákiai magyarok, szlovákok és csehek viselték a sárga-kék mezt. És rettentő jól tudtak benne focizni!
A borítóképen szereplők névsora:
Felső sor, balról: Kapko, Horváth J., Leško, Tóth L., Csifári, Kalmár, Michalec, Sípos;
Középső sor, balról: Simonics (gyúró), Nagy J., Mucha, Farkas, Červeňan, Veselý, Krško, Medovič (csapatvezető);
Alsó sor, balról: Majoros, Audi, Bartoš, Abrahám (másodedző), Pecze (vezetőedző), Hodúr, Krištof, Nezhyba.
Folyt. köv…
Reklám
