Fotók: a szerkesztő archívuma
1986/1987-es idény, avagy a kupagyőzelem éve. De vajon hány hazai nevelésű játékosunk érdeme klubtörténetünk eddigi legnagyobb sikere? Meg fogsz lepődni! Viszont kezdjük az elején, hiszen egy évvel előtte csak a legvérmesebb szurkolók hitték, hogy a DAC bentmarad a legfelső osztályban. Végül nekik lett igazuk, s tulajdonképpen elégedettek lehettek a látottakkal. Ámde ez még semmi sem volt ahhoz képest, ami ezután történt. Olyannyira megerősítettük a keretünk, hogy gyakorlatilag kijelenthettük, összeállt a dunaszerdahelyi aranycsapat. Ilyen mértékű és minőségű szintlépés sem előtte – de merem mondani -, utána sem történt a Sport utcában. 5-6 kész futballista érkezett, akik szinte azonnal a kezdőcsapat tagjaivá váltak.
Stanislav Vahala (Baník Ostrava), Petr Kašpar (Slavia Prága/Kolín), Fieber Péter (Inter ZŤS Pozsony), Peter Šoltés (Inter ZŤS Pozsony), Rudolf Pavlík (Zbrojovka Brünn), Tomáš Kosňovský (Baník Ostrava), valamint a játékba nem avatkozó Ravasz Tibor (katonai szolgálata leteltével) érkezett. A DAC velük és általuk már az őszi idény során szárnyalni kezdett, hogy aztán a tavasz kicsúcsosodásaképpen, további új szerzeményekkel (Mičinec, Brodziansky) elhódíthassuk egyesületünk első, ámde azóta is utolsó országos (felnőtt) serlegét.
A Csehszlovák kupagyőzelem mostanra megismételhetetlen történet, hiszen az ország néhány évvel a rendszerváltás után kettévált, ami miatt kijelenthetjük, a honi legfelső osztály elvesztette színvonalát. Mégsem sikerült eddig megismételnünk.
De ez már egy teljesen más sztori lenne. Ha belegondolok, hogy a kupagyőzelmünk évében mindössze tizenegy éves voltam, és ha Isten is úgy akarja, hamarosan ötven leszek, a hideg futkos a hátamon. Egyben büszkeséggel tölt el, mert az elmúlt évtizedek alatt sosem kacsingattam más csapatokra szívvel és szenvedéllyel. Még a pokol legmélyebb bugyrából sem! 1986 őszén ugyanakkor a távozók listája sem volt rövid: Červeňan, Tóth, Nezhyba, Sipos, Audi. Tóth Laci visszavonult az aktív labdarúgástól, utódját Medgyes Józsefben látták az illetékesek. A DAC legjobb góllövője azonban egy új szerzemény, Rudo Pavlík lett, aki a nyitraiak elleni őszi találkozón egyik lábával előkészítette, a másikkal kapura zuhintotta az év gólját.
10 576 néző látta ezt a mérkőzést, ami a DAC régi szentélyében ligameccsen abszolút nézőcsúcsnak számított.
Már ami a hivatalosan bejelentett nézőszámot illeti. Átlagban nyolcezer felett, ugyanez összehasonlításképpen 2025 őszén alig 4500 nézőt jelentett. Pedig 1986 őszén még a prolitribünön szorongtunk, merthogy a „tanulópénzt” megfizetve én is átmentem a déli lelátóról a keletire édesapám mellé. A faternak itt volt a törzshelye, apai nagyapám pedig mindeközben a nyugdíjas lelátó alá „költözött”. Anyai nagyapám az északi lelátón érezte jól magát. Gyerekfejjel nem fogtam fel, miért ennyire „szétszórt” a családom, ha DAC-meccsről van szó. Arra, hogy a foci elsősorban a barátságokat és a bandázást jelenti, csupáncsak akkor jöttem rá, amikor cimboráimmal, Jancsival és Atosszal mi is külön vonulva a szülőktől a kerítéshez préselődtünk.
„Sokat várok az erősítésektől. Úgy hiszem, a friss vér jót tesz a csapatnak, bár Tóthot nehéz lesz helyettesíteni. Fieber és Šoltés beváltak. Kašpar, aki a Slaviából jött, több poszton is jól hasznosítható, biztató Vahala kapus formája. Pavlík még keresi a helyét. Mindenesetre megszigorítottuk a fegyelmet minden tekintetben, és meggyőződésem, hogy egy év múlva is első osztályú csapatunk lesz!” – nyilatkozta Nagy József új egyesületi elnök, az Új Ifjúság c. hetilapnak, aki a legendás Weisz Mihályt váltotta eme megtisztelő poszton.
Klubelnökünk, aki egyébként egy személyben a DAC-stadiont átépítő Agrostav mezőgazdasági építővállalat igazgatója is volt, nem járt messze a valóságtól. Sőt! Ahogy az Új Ifjúság őszi bajnoki beharangozójának (egyben a DAC-Č. Budějovice „meccsfüzete” volt) címe is előrevetítette, a DAC valóban feljebb kacsintgatott, s ennek már az első hazai mérkőzésen nyomatékot adott:
DAC–Č.Budějovice 4:0 (2:0) g.: Krištof, Šoltés 2x, Majoros. DAC: Vahala – Kapko, Šrámek, Liba, Fieber – Krištof, Pavlík (80. Kosňovský), Michalec (73. Kašpar) – Šoltés, Medgyes, Majoros. Edző: Pecze Károly.
Stano Vahala, az ostravai bányászoktól érkező, a DAC szerintem valaha volt legjobb kapusa előtt összeállt a nem kevésbé legendás Kapko, Šrámek, Liba, Fieber hátvédsor. A pályafutását követően Dunaszerdahelyen maradt Jano Kapkoról, avagy a folyton súly és „egyéb” problémákkal küzdő, de a pályán 100%-os „kettesről”, valamint a két kőkemény belső védőnkről (Liba, Šrámek) már tettem említést az előző részekben. Kapkóról, sokunk kedvencéről nyugodjék édesapám szokta volt mondani: „Ha egyszer abbahagyja a focit, rettenetesen el fog hízni!”
Nem lett igazad fater, egy időben rendszeresen találkoztunk a vasútállomáson és Jano sudárabb lett, mint a jegenye!
Viszont a négyes mezt viselő, a Pozsony-széli Vereknye szülöttje, Fieber Péter ekkor éppen újoncnak számított házunk táján. Nevelőegyesülete a pozsonyi Inter volt, amely akkortájt a ligetfalui ZŤS csapatával fuzionálva próbált megkapaszkodni a legjobbak között, egyébként sikertelenül. Így állt elő az a paradox helyzet, hogy míg a dunaszerdahelyi labdarúgás a reneszánszát élte, addig a szlovák főváros nem képviselhette magát a föderális ligában!
„Inter, Nitra, Dunajská, jedna banda maďarská!” – vagyis: Inter, Nyitra, Dunaszerdahely, egy magyar banda!
Ma már szinte elképzelhetetlen, ám ennek a kissé „csípős”, korabeli szlovák szurkolói rigmusnak bizony nem kevés igazságalapja volt. A pozsonyi Inter a főváros környéki magyarok csapatának számított, míg anno Nyitrát is „magyar falunak” tartották. A két város egyesülete jelentette a futballozni vágyó környékbeli magyar srácok számára a csúcsfocit. Mivel a DAC 1980 előtt mindössze egy kis vidéki csapatnak számított 3. vonalban, vagyis a divízióban – sőt még korábban a „kerületben”.
Ez lehet az egyik magyarázata, hogy akiket a korabeli sajtó olykor tévesen DAC-nevelésnek titulált, valójában az Interben nevelkedtek.
Aztán öt év alatt hatalmasat fordult a kocka! Avagy Julius Caesar után szabadon, a kocka el volt vetve, hiszen a DAC ezalatt berobbant a köztudatba. Méghozzá profi szinten, köszönhetően Weisz Misi bácsinak is, aki a korszak stratégájaként olyan finanszírozási modellt vezetett be, amely párját ritkította Csehszlovákiában! Az egyes szövetkezeteknek és vállalatoknak pedig bőven megérte „eltartani” egy-egy dunaszerdahelyi labdarúgót, vagy éppen nyárasdi kézilabdázó hölgyet. De miért is? Hát mert az elégedett sportszerető közönség a szocialista társadalom alappillére.
Fieber Péter
Idősebb Fieber Péter, merthogy két évtizeddel később fia is focizott a DAC-ban. A magyar felmenőkkel is bíró id. Fieber Péter 1986-ban az 1. ligából éppen kiesett pozsonyi Inter védőjeként mint korosztályos-, ill. olimpiai válogatott érkezett Dunaszerdahelyre kölcsönjátékra. Az idény letelte után leigazolta őt a DAC. 1986 és 1995 között három év megszakítással, nyolc élvonalbeli szezonban szerepelt nálunk, és 191 bajnoki találkozón lépett pályára, amivel a klubtörténelmi rangsor harmadik helyén áll Ján Kapko (204) és Rudolf Pavlík (200) mögött. 1986-os nyári érkezését követően rögtön csapatunk kulcsemberévé vált. Az 1986/87-es szezonban egyetlen mérkőzést sem hagyott ki, bekerült az Év tizenegyébe, és döntő szerepe volt mindkét sikerrel megvívott kupadöntőnkben. A Szlovák Kupa Nyitra elleni és a Csehszlovák Kupa Sparta Prága elleni fináléban is ő értékesítette a büntetőpárbaj mindent eldöntő tizenegyesét. Ő lett a DAC első olyan játékosa, aki világbajnokságon képviselhette klubunkat, amikor tagja volt az 1990-es olaszországi vb-re utazó csehszlovák keretnek. A világesemény után Belgiumba távozott, de három esztendőt követően visszatért Dunaszerdahelyre. Klubjai: Inter (-1982), Besztercebánya (1982-84), Inter (1984-86), DAC (1986-87), Inter (1987), DAC (1988-1990), Beerschot (Belgium, 1991), Genk (Belgium, 1991-93), DAC (1993-1995), Ligetfalu (1996-98), Meppen (Németország, 1998). Miután befejezte játékos-pályafutását, edzőként kezdett dolgozni. 2005-ben 21 második ligás találkozón a DAC-ot is irányította.
Édesanyám, kedves anyám… Élesebb a kard… Édesanyám, de jó asszony… de a „Jak Deace umí, celá Praha čumí!” (amit a DAC tud, egész Prága bámulja) is – Dunaszerdahelyen bezzeg barátságosabb rigmusok születtek.
1986 őszét óriási eufória kísérte, ami után legjobb szlovákiai csapatként a bajnokság harmadik helyén telelt a DAC. Előttünk csak a prágai „vörösök” (Sparta) és a „kenguruk” (Bohemians). A kupa első két fordulójában kiemeltek voltunk, aztán a 3. körben Szenicén 1:1-es döntetlent követően büntetőkkel továbbjutottunk. A negyeddöntő Nagymihályban 3:0-ás dunaszerdahelyi győzelmet hozott, az elődöntőben 2:1-gyel búcsúztattuk a zsolnaiakat. Gyakorlatilag az őszi idény végén már a Szlovák Kupa döntőjében volt a DAC. Amit, ha megnyer – és a Sparta lesz a bajnok –, a csehszlovák kupadöntőtől függetlenül is kijut a nemzetközi porondra. Az igazi kaland azonban a tavaszi szakaszra maradt, amikor is a DAC nem elégedett meg a „vigaszdíjjal”, története során először (és utoljára) legyőzte az ország akkori kirakatcsapatát.
A DAC őszi szereplésével, kiváló harmadik helyével, tetszetős, támadó játékfelfogásával nemcsak közvetlen szurkolóit örvendeztette meg, hanem mindenkit, aki szereti a labdarúgást. Még a Mašlonka- és Kšiňan-féle „Zlatá kniha futbalu na Slovensku” c. vaskos futballtörténelmi remekmű is a DAC évének titulálta a ’87-es esztendőt. Gyerekként kezdtem forgatni a könyvet, ami aztán velem együtt öregedett. Minekután a DAC leigazolta a liga egyik legjobb, ha nem a legjobb támadóját, rettegni kezdtek tőlünk az ellenfelek. Az úriember bár nem arisztokrata családban született, báróként tisztelték. Gondolom kitaláltátok, kiről van szó?!
Tibor Mičinec, vagyis a „Báró” a prágai Bohemians zöld-fehér mezét a DAC sárga-kékjére cserélte. A csehszlovák föderális liga legnagyobb téli átigazolása – írtak róla a lapok. De Vladimir Brodzianský érkezését se hagyjuk ki.
Hogy mennyiért jött Mičinec Dunaszerdahelyre, arról akkoriban számtalan fáma keringett, s az eset azóta is közszájon forog. Ne feledjük, 1987-ben minimum nem volt szokás csillagászati összegekért adni-venni futballistát. Március 15-én debütált az RH Cheb csapata ellen, két perc sem telt el, s máris betalált. A „Báró” 1987 és 1989 között 74 alkalommal viselte a sárga-kék mezt, amelyben 28 gólt szerzett. 2006-ban edzőként tért vissza az akkor 2. ligás DAC-hoz. 1987 tavaszán még javában folyt a bajnokság, amikor elérkezett a várva várt nagy nap. Vagyis az első nagy nap, csak ezt akkor még nem tudhattuk.
Szlovák kupadöntő, 1987. 04. 22., Nagyszombat: Nyitra–DAC 0:0 hosszabbítás után, tizenegyesekkel: 5:6. DAC: Vahala – Kapko, Šrámek, Liba, Fieber – Pavlík, Krištof, Kašpar (73. Michalec) – Šoltés (99. Medgyes), Mičinec, Bartoš. Edző: Pecze Károly.
Ez a csodálatos kép már a Csehszlovák Kupa elhódítását követően jelent meg a hetilap hátoldalán. A Hét szerkesztőségének mentségére legyen mondva, korán volt lapzárta. Nyilván lenne korrektebb feliratú képanyagom is, de nekem ez nőtt a szívemhez. Merthogy az anno népszerű Štart hetilap ugyanezzel a Dr. Ján Súkup-féle felvétellel dolgozott, illetve a klubunk megbízásából 1987-ben kiadott négynyelvű reklámfüzetben szintén ez a poszter virít. Hihetetlen, de mégis igaz lett! A DAC mindössze a második idényét töltötte az országos élvonalban, s máris bezsebelte első serlegét. Mindezt olyan időben, amikor nélkülözni volt kénytelen kapitányát és játékmesterét, a kellemetlen sérüléssel bajlódó Majoros Györgyöt és a műtét után lábadozó középpályását Ján Hodúrt – aki egyébként játékospályafutása befejeztével szintén Dunaszerdahelyen telepedett le.
A Szlovák Kupa megszerzése folytatása és egyben kicsúcsosodása volt egy remekbe szabott sikersorozatnak, mely az 1. labdarúgó liga 1986/87-es idényének indulásakor vette kezdetét.
Tavasszal is sikerült úgy szerepelnünk, hogy a táblázatban elfoglalt pozíciónk biztosította számunkra az Intertotó-kupában való szereplés jogát.
„Ma már a Szlovák Kupa birtokosaiként az országos kupadöntőre gondolunk. Talán azt is mondhatnám, s ezt nem óvatosságból teszem, hogy eredeti célkitűzéseinket már túl is szárnyaltuk. A DAC Európa kapuit döngeti, s leendő ellenfeleinknek meg kell tanulniuk Dunaszerdahely nevét, el kell látogatniuk a Csallóközbe, a Dunaszerdahelyi járásba, hogy megmérkőzzenek velünk! Sőt a DAC előtt felcsillant a második legrangosabb kupában – a Kupagyőztesek Európa Kupájában való szereplés lehetősége is.” – elmélkedett Pecze Károly vezetőedző a csehszlovák kupadöntő előtt.
Aztán elindult Kopřivnice felé a szerdahelyi karaván, útba ejtve minden népszerű „podnikot” [vendéglátóhelyet – szerk.megj.] a vidéken. A sörkorcsolya régen is ugyanúgy csúszott, sült kolbász mustárral, vagy knédli-hús-káposzta, mi kellhetett még? Gyerekeknek sárga málna. A szövetkezetek és a vállalatok fizették a buszokat. Vagy egy tucatot!
Csehszlovák kupadöntő, 1987. 06. 21., Kopřivnice: Sparta Prága – DAC 0:0 hosszabbítás után, tizenegyesekkel: 2:3. DAC: Vahala – Kapko, Šrámek, Liba, Fieber – Krištof, Pavlík (75. Michalec), Kašpar – Šoltés, Mičinec, Bartoš (114. Medgyes). Edző: Pecze Károly.
A morva városka nevét, amely ezidáig csak a Tatra autógyáráról volt híres, egy életre megtanultuk. Emlékszem, a sportközpont minden zugában Tatra márkájú gépjárművek és dömperek álltak, mintegy reklámozva a hely nevezetességét. Meg egy oldtimer, ami állítólag még T. G. Masaryk első csehszlovák köztársasági elnöké volt. A mi nevezetességünk viszont a Csehszlovák Kupáért járó serleg lett, amelynek elhódításában a kompakt csapatként küzdő DAC-ból egyvalaki oroszlánrészt vállalt. A „zöld ruhás” hálóőrt Stanislav Vahalának hívják, nélküle sem ez, de már a Szlovák Kupa sem lehetett volna a miénk. Mindent megfogott! Amikor több évtized múlva találkozhattam vele, egy hatvanas éveiben járó úr mosolygott vissza rám. A mai fiatalok nem ismerhették Őt, mi igen!
Stendó Váhala, sálalálala – üdvözöltem gyermekkorom ikonját, ecsetelve a régi időket, amiből természetesen nem hiányozhatott ez a mondat: „Pane, byl jste mým vzorem v dětství!” [Uram, Ön volt a gyerekkori példaképem!]
Hogy melyikünk szeme lábadt erőteljesebben könnybe, arról ott a helyszínen megoszlottak a vélemények. Most is fülemben cseng nyugodjék Hajós bácsi – a fater csoportjának egyik tagja – csatakiáltása, aki minden egyes hazai meccsen így biztatta Őt: „No vykopni, jó!” [Na rúgd ki, jó!] Hát így került Dunaszerdahelyre 1987-ben a Csehszlovák Kupa. A DAC első nekirugaszkodásra elnyerte az értékes trófeát, ami példátlan fegyvertény volt akkor hazai viszonylatban. Azóta két vesztes kupadöntőn (1993-ban és 1995-ben) vagyunk túl, de a kilencvenes években legalább odáig eljutottunk.
A kopřivnicei stadion nézőközönsége, illetve a tévénézők mindkét együttes jóvoltából érdekes, izgalmas, jó iramú és színvonalas mérkőzést láthattak.
Előre tudvalévő volt, hogy a mérkőzéstől függetlenül a Sparta a BEK-ben, a DAC a KEK-ben indulhat, viszont egyáltalán nem bizonyosodtak be azok a hangok, miszerint a találkozónak ne lenne tétje. Igenis volt: a presztízs, mert bizony akkoriban az is számított. A már bajnok prágai „vörösök” duplázni szerettek volna, mi viszont, ha már eljutottunk idáig, győzni, magasba emelni és hazavinni szlovák kristályváza mellé az „igazi” kupát is!
Karol Krištóf
Bár nem magyar nemzetiségű, és nem is hazai nevelésű játékos, de ahogy mondani szokás: a mi kutyánk kölyke, hiszen a Csallóközben született, Dénesdtorcsmisérden. Itt kezdődött játékospályafutása is, majd 16 éves korában a pozsonyi Slovan ificsapatába igazolt, ahol 21 évesen már rendszeresen pályára lépett a föderális ligában szereplő égszínkékek A-csapatában. 1980 elején Szikora György unszolására a Slovan 1. ligás mezét a divízióban szereplő dunaszerdahelyi sárga-kékre cserélte, amelyben azonnal stabil kezdővé vált. Hogy aztán hét évvel később csapatkapitányként emelhesse magasba a Csehszlovák Kupát. Abból a divízióban szereplő csapatunkból mindössze hárman léptek pályára a föderális ligában is, miközben megszakítás nélkül a DAC mezét viselték: Tóth László, Majoros György és Ő. Az 1. ligában dunaszerdahelyi színekben összesen 119 mérkőzés és kilenc gól szerepel a neve mellett. 1987 nyarán osztrák alacsonyabb osztályú csapatba igazolt, később pedig futballedzői munkát is vállalt.
A bajnokságban a 4. helyen végzett a DAC. Előttünk csak a Sparta, a Vítkovice és a Bohemians – tehát szlovák „bajnokként”.
A föderális liga küzdelmei néhány nappal a kupadöntő előtt értek véget. A 30. fordulóban odahaza vereséget szenvedtünk az ostravai bányászoktól, s ezzel a harmadik helyről a negyedikre csúsztunk le. Senki se bánta, a DAC vezetősége és a nagyérdemű a közelgő kupadöntővel volt elfoglalva. Valamint már nemcsak a KEK-ben, az Intertotó-kupában is biztos volt az indulásunk. A nyarat kitöltő eseményen a svájci Bellinzonát, a dán Naestvedet, valamint a magyar Tatabányai Bányászt láttuk vendégül, immár a félig elkészült új keleti lelátó előtt. Újoncként be kellett érnünk csoportunk utolsó helyével.
Végezetül álljon itt cikkünk elején feltett kérdésünk megfejtése.
A kupagyőzelmünk évében, vagyis az 1986/1987-es idényben egyedül Bertalan Gábor számított saját nevelésnek a DAC keretében azok közül, akik lehetőséget kaptak. Bertalan mindössze egy bajnoki mérkőzésen! Ezt a mondatot érezd át kellőképpen, mielőtt mérgelődni kezdesz a jelenen. Oké, hogy azóta lett akadémiánk, ezt elismerem! Keretünk bővebb tagjai voltak még saját nevelésként Ravasz Tibor, Németh Ferenc, Szabó Nándor, Tóth Ferenc, Zsákovics Tibor és Radványi Miklós a B-csapatból, illetve az ifiből. Ők viszont egyetlen bajnoki mérkőzésen sem léptek pályára a nagyok között. Ilyen szinte minden évben megtörténik házunk táján…
És akik pályára léptek az 1986/87-es bajnoki idényben (mérkőzés/gól):
Stanislav Vahala (26/0), Ján Veselý (4/0) – Vladimír Brodzianský (1/0), Fieber Péter (30/2), Ján Kapko (30/0), Karol Krištof (26/3), Dušan Leško (4/0), Dušan Liba (28/2), Dušan Šrámek (25/0) – Ján Hodúr (15/0), Horváth József (6/0), Petr Kašpar (30/2), Tomáš Kosňovský (4/0), Peter Michalec (13/1), Rudolf Pavlík (30/11) – Bertalan Gábor (1/0), Peter Bartoš (22/2), Majoros György (22/5), Medgyes József (20/2), Tibor Mičinec (14/6), Peter Šoltés (30/9).
Borítóképünkön a kupagyőztes DAC csapata a kopřivnicei döntő után. Álló sor, balról: Pecze Károly vezetőedző, MUDr. Stadtrucker Sándor orvos, MUDr. Miroslav Gašpar orvos, Majoros György, Ján Veselý, Dušan Liba, Rudolf Pavlík, Pósa Lajos buszsofőr, Reisz Árpád csapatvezető, Šanta Imre szakosztályelnök, Medgyes József, Dušan Leško, Ľubomír Šrámek, Vígh János szakosztálytitkár, Stanislav Vahala. Középütt: Fieber Péter. Alsó sor, balról: Ján Kapko, Simonics István gyúró, Tibor Mičinec, Dušan Abrahám másodedző, Peter Bartoš, Karol Krištof, Peter Michalec, Petr Kašpar, Peter Šoltés, Petes Lajos vezetőségi tag.
ELŐZŐ RÉSZ:
Volt egyszer egy dunaszerdahelyi aranycsapat 1. rész
Volt egyszer egy dunaszerdahelyi aranycsapat 2. rész