Borítókép: Karaffa Attila gyűjteménye. Képek: Soós Bertalan és a szerző archívuma
A gőzmalom, a konzervgyár és a baromfifeldolgozó üzem után nemcsak Dunaszerdahely, de az egész járás legöregebb és legnagyobb vállalata volt. 1982 után az új Galántai út építése során egy jelentős darabot lekanyarintottak ugyan a vállalat testéből, de a termelés még tovább folytatódott. Helytörténeti sorozatunk ezen epizódja az egykori dunaszerdahelyi lengyárról szól, amelynek emlékét napjainkban egy utca őrzi. A kezdetben Első Csallóközi Len- és Kenderfeldolgozó Üzem Rt. elnevezésű gyárban 1944-ben indult meg a termelés.
1980 tájékán még nem ismertem a betűvetést, csak a játékot, de egy négyéves lurkónak ennyi épp elég. Szüleim dolgoztak, én pedig azalatt a nagyiéknál a Rózsaligetben „szolgáltam”. Nagyszüleim nyugdíjas korúak voltak, szerény juttatásukat kiegészítve nagyapám alkalmanként munkát vállalt. Télen fűtött, nyáron pedig egy gyümölcsöskertben őrködött. Ide is, oda is gyakran elkísértem őt. A gyümölcsöskert nagyjából a mai MAX szórakoztató és bevásárlóközpont helyén terült el, előtte a város felől a lengyár kéménye magasodott. Így született meg fejemben a fogalom, amit azóta sem tudtam kitörölni. Mert nagyapám karaktere és jószívűsége megérdemelte, hogy képzeletben a magasba emeljem Őt.
Így lett a lengyár kéménye nekem a „papa kéménye”.
Rendszeres olvasóimnak bizonyára nem új a történet, s meglehet, kissé bugyuta dolognak tartják, ám enélkül részemről nem lenne teljes a len- és a kender feldolgozásának dunaszerdahelyi sztorija… A len a lenfélék családjába tartozó egyéves vagy évelő növény, melyet rostjáért (textilipar) és magjáért (élelmiszeripar) termesztenek. Ami a textilipart illeti, általánosságban elmondható, hogy a len feldolgozása hagyományosan többlépéses folyamat, amely magában foglalja a növény betakarítását, a fás részek fellazulását megcélzó áztatását, majd a rostok szétválasztását, tisztítását, fésülését, fonását, s végül a szövést. Ez a folyamat évszázadok óta alapvető volt a paraszti önellátásban a ruházat, a háztartási textíliák és a gazdasági eszközök előállítására.
A lenhez hasonló módon lesz a kenderből fonal, a fonalból vászon.
Mindkét növény feldolgozása a vászon elkészítéséig jellegzetes asszonymunka, csak a növény vetése, betakarítása, áztatása várt a férfiakra. Ezzel szemben a középkortól kezdve állandóan emlegetett és elsősorban a városokban, később a falvakban is dolgozó szövőiparosok, a takácsok mindig férfiak voltak. Ők azonban kész fonalból dolgoztak, amit vagy vettek, vagy a falusi asszonyok hozták bér- vagy részes szövésre. Lent és kendert szinte minden településen áztattak, ipari feldolgozása a Csallóközben azonban csak két helyen történt: a Komáromhoz közeli Tanyon – apai nagyanyám szülőfalujában – és Dunaszerdahelyen.
Tany község máig legnagyobb ipartörténeti emléke az 1850 és 1855 között épített Skena-cukorgyár, amely 1873-ban megszűnt, s épületeit később a lengyár használta.
A tanyi len- és kenderfeldolgozó 1894-ben kezdett üzemelni. Fénykorában, az 1910-20-as években 250 embernek nyújtott megélhetést. 1931-ben tűzvész martaléka lett: „Leégett a tanyi Fiedler-féle lengyár. Egy raktár kivételével az összes épületek leégtek. A hatalmas lángnyelveket Komáromból is lehetett látni…” – írta a Komáromi Lapok. Üzemének újbóli felélesztése nem kis időt vett igénybe. 1937 áprilisában a Komáromi járás választmányi ülésén egy bizottsági tag felszólalására válaszolva jelentette be a járási elöljáró, hogy a tanyi lengyár üzembehelyezése ügyében megtette a kellő lépéseket, miszerint:
„Az érdekelt cseh bank s a bérlő sem hajlandó a gyárat felépíteni. De egy érdekeltség Dunaszerdahelyen épít lengyárat. Tanyon nagy előfeldolgozó telep fog működni…” – Komáromi Lapok, 1937. 04. 07.
A 2. világháborút követően, pontosabban 1953-ban leégett az egykori tanyi lengyár egyik hatalmas pajtája, újjáépítése után ugyanott kenderfeldolgozó üzem létesült, 1987-től pedig bútortextíliát gyártottak benne. Majd a rendszerváltás után teljesen felszámolták a kender feldolgozását, nemcsak itt, hanem az egész országban. Az indoklás szerint nem volt gazdaságos… Márcsak nagyanyám miatt is, egy kis kötelező tanyi kitérő után ugorjunk vissza Dunaszerdahelyre, ahol mint azt fentebb írtam:
Az 1937-es cikk szerint egy érdekeltség lengyárat épít.
A dunaszerdahelyi lengyárat végül csak az első bécsi döntés után, a második világháború alatt alapították meg. A részvénytársaság élén a váci Csongár testvérek álltak, a részvényesek többsége viszont helyi lakos volt. A gyár 1944-ben kezdett termelni, idényszerű jelleggel. A gyár hivatalos elnevezése Első Csallóközi Len- és Kenderfeldolgozó Rt., amely az államosítás előtt évente 65 tonna lenrostot és 95 tonna kócot állított elő. De hogy mi is tulajdonképpen az a len, és hogy lesz belőle vászon, azt a Szabad Földműves hetilap korabeli cikkéből is megtudhatjuk, „Amíg a lenből vászon lesz” címmel:
„Ha nyáron felvesszük a szépen szabott vászonruhát, vagy mosakodás után hófehér törülközővel szárítjuk testünket, ha egy családanya új ágyhuzatot vesz az üzletben, bizony egyikünknek sem jut eszébe, hogyan és honnan is került az anyag ezen közszükségleti cikkek előállításához. Sok gazda, sőt szövetkezeti funkcionárius sincsen tudatában annak, hogy milyen fontos növényt termeszt, amikor lenmagot vet a jó termőföldbe. A len hazánk nemzetgazdaságának igen fontos ipari növénye. De nemcsak a lentermesztés fontos, hanem a lennek minőség szerint történő elosztása és szakszerű feldolgozása is. Mennyi dolgos kézen megy keresztül a len mindaddig, amíg a fonóba kerül. A kitermelt lent felvásárolja a lengyár, amelyből kitisztítják, rostálják, osztályozzák a lent és így minőségi osztályok szerint szállítják a fonóba. A telepen szorgos kezek kazlakba rakják a szövetkezetektől átvett lennövényt. Egy másik csoport harmatoztatja, majd szétteríti a tarlóra. Az áztatás 6-7 napig tart, majd felsátorozzák, 24 óráig szárítják és végül a raktárba hordják. Csak ezután kerül a len az üzem helyiségébe, ahol turbina dolgozza ki a rostot, onnan átmegy az osztályozógépbe és ott szorgos női kezek összerakják, majd az osztályozott lenszárakat elszállítják valamely fonógyárba, ahol az így feldogozott lenszárakból fonják a vásznat…” – Szabad Földműves, 1957. 09. 01.
Az 1948-as államosítást követően nőtt az alkalmazottak száma, ekkor hozták meg az első szociálpolitikai intézkedéseiket. A céltudatos intézkedések eredményeként az ötvenes-hatvanas évek a vállalat felvirágzásának időszaka. A szocialista mezőgazdaság biztosította a megfelelő nyersanyagellátást, így rekorderedmények születtek. Évente 220 tonna lenrostot, 280 tonna kócot és 120 tonna kárpitkócot állítottak elő, nagyjából száz alkalmazottal. Ha kellett, Sztálin elvtárs dicsőségére is dolgoztak, s amikor mégsem jött össze a tervezett mennyiség, „papíron”, kipótították. Na igen, a múlt rendszer egyik rákfenéje, hogy ha csapnivaló munkás is voltál, még lehettél jó kommunista!
„A dunaszerdahelyi lengyárban az első negyedévi terv teljesítésében elmaradtak. Az elmaradás okait üzemi aktíván vitatták meg, amelyen részt vettek a műszakiak és a legjobb élmunkások. Megállapították, hogy az elmaradás fő oka az volt, hogy a szocialista munkaversenyt nem tudták úgy megszervezni, hogy azáltal biztosítsák a terv egyenletes teljesítését. Károsan hatottak a munka menetére a januári és februári rossz időjárás okozta nehézségek is, mert munkások a nyitott pajtában a len gubózásánál elég nehéz körülmények között dolgoztak. A májust köszöntő kötelezettségvállalásokban megfogadták, hogy késésüket a munka ünnepére, május elsejére behozzák és a félévi tervet 100 százalékra teljesítik. Az üzemi aktíván kötelezték még magukat arra is, hogy az évi tervet december 21-ére Sztálin elvtárs születésnapjára teljesítik…” – ÚjSzó, 1952. 04. 19.
„Csökkentik az önköltséget a dunaszerdahelyi lengyárban. A dunaszerdahelyi lengyár munkásai augusztusi tervüket 163%-ra teljesítették. A kiváló teljesítmények elérését nagyon elősegítette az egyes munkacsoportok jó munkája. Szép eredmények születtek az áztatási osztályon is, ahol feladataiknak 178%-ra tettek eleget. Nem teljesítették azonban a magtalanítási tervet és pedig főképpen azért, mert az ott dolgozók egy részét át kellett helyezni az új lentermés felvásárlásához. Az üzemben a felvásárlási tervet 240%-ra teljesítették. Ezzel az eredménnyel kellő alapot biztosítottak egész évi tervük egyenletes túlteljesítéséhez. Az üzem munkásai legutóbbi ülésükön elhatározták, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és az SzK(b)P XIX. kongresszusa összehívásának tiszteletére két százalékkal csökkentik az önköltséget” – ÚjSzó, 1952. 09. 13.
Az üzemnek jól működő pártalapszervezete és egyéb társadalmi szervezetei voltak, de egykor saját amatőr művészegyüttessel is bírt. Az ötvenes évek végén többek között a lengyár traktoristái építették fel a Fučík utcai (ma Štefánik utca) egyemeletes „blokkokat”, az alkalmazottak számára pedig a vállalat területén is alakítottak ki üzemi lakásokat.
„A községi beruházásokon kívül hatalmas és a múltban soha elő nem forduló méretű a családiházak építése. A Fučík utca, mely két-három év alatt született meg, ilyen modern lakóházakból áll. Itt építette meg otthonát a konzervgyár sokgyermekes munkása, a lengyár traktorosai, a gép- és traktorállomás alkalmazottai és a járási nemzeti bizottság alelnöke” – Szabad Földműves, 1956. 11. 04.
Az 1968-as prágai tavaszt övező események során a lengyárban tartott CSEMADOK-gyűlés az ott dolgozók részvételével állítólag tiltakozó sztrájkba csapott át, de ezt a lapok igyekeztek eltusolni: „Tiltakozó sztrájk a Lengyárban nem volt, a CSEMADOK gyűlés rendes keretek között zajlott le…” – írta az ÚjSzó, 1968. szeptember 26-án.
„A dunaszerdahelyi lenfeldolgozó 1969 áprilisában befejezi a termelőcsarnok bővítését, s így további 564 négyzetméternyi területet nyernek, ahol két olyan gépet szerelnek fel, amelyek a cigarettapapír alapanyagát gyártják lenből. Továbbá olyan új gépsort állítanak üzembe, melyen kötőspárgát gyártanak majd, főleg az EFSZ-ek és az állami gazdaságok részére. Ezzel az új részleggel elérik, hogy 40 fővel emelkedik a dolgozó nők száma. A mezőgazdaságban használt magasnyomású présekhez is gyártanak majd madzagot. Ezt a termelési ágazatot Pozsonyból helyezik át. Erre a célra egy új, 1440 négyzetméteres nagyságú termelőcsarnokot építenek. Az üzemelést 1969. szeptember elsején kezdik meg. Ennek a részlegnek 80 alkalmazottra, ebből 70 nőre van szüksége” – Szabad Földműves, 1969. 04. 05.
A rossz árpolitika miatt a hetvenes években fokozatosan visszaesett a lentermelés. Többször módosították a gyártási programot, előbb spárgát, majd a nyolcvanas években szintetikus alapanyagokból, főleg polipropilénből állítottak elő termékeket: spárgát, szőnyegfonalakat, zsákokat.
De például magasugrószőnyeget is – hulladékanyagból!
1983. szeptember 4-én a Jilemnický utcai szlovák tanítási nyelvű alapfokú iskolában megnyílt a járás, sőt az egész Csallóköz első sportosztálya. A kezdeti nehézségek ellenére a lelkesedés óriási volt. A felszerelési hiányosságokat a lengyár dolgozói is igyekeztek orvosolni: „Nem volt magasugró szőnyeg, elkészítették hát a szomszédos lengyár dolgozói hulladékanyagból, társadalmi munkában…” – Új Ifjúság, 1983. 11. 29.
A nyolcvanas évek elején a lengyár a holicsi Len- és Kendergyárak nemzeti vállalathoz tartozott, mint annak dunaszerdahelyi üzeme. A termék változott, a név maradt. Vagyis a lengyár már csak a nevében volt lengyár, magához a lenhez alig lett vajmi köze! Inkább madzaggyár, szőnyegfonalgyár, s így jött képbe végül a cérna is. Apropó, bírjátok még cérnával? Ha igen, akkor most jöjjön egy korabeli összefoglaló. „Semmit sem bíznak a véletlenre. Jutalmuk: a vállalat legjobb üzeme cím” – 1984 áprilisában jelent meg egy féloldalas cikk a dunaszerdahelyi lengyárról, amelyből alább idézünk. Abban az esztendőben volt kereken 40 éves az üzem.
„A Holiči Len- és Kendergyárak nemzeti vállalat dunaszerdahelyi üzemének Eduard Varga, a vállalat igazgatója a napokban adta át az igazgatói tanács és a szakszervezet vándorzászlaját. A dunaszerdahelyiek a vállalat hét üzeme közül 1983-ban a legjobb eredményeket érték el, s így a korábbi évek kiegyensúlyozott termelését figyelembe véve, valóban rászolgáltak a megtisztelő kiemelésre.
A márciusi zászlóátvėtel ahhoz is kapcsolódik, hogy a dunaszerdahelyi üzem most negyvenéves. A helyi kilenctagú lenfeldolgozó társaság ugyanis 1944-ben kérte és kapta meg az engedélyt az első csallóközi lenipari üzem megalapítására, s ezzel megkezdődött a rostnövények iparszerű feldolgozása.
Persze, nagyon kezdetleges módon, ahogy azt az akkori feljegyzések és leírások is tanúsítják – mondta Kántor József igazgató, miközben belelapozott az emlékeket őrző írásokba. Mindennapi irányító teendői mellett ugyanis időt szakított arra is, hogy papírra vesse a négy évtized jelentősebb eseményeit. Kezdetben állandó jelleggel alig harminc dolgozót foglalkoztatott az üzem, főidényben persze megduplázódott a létszám. A fokozatos fejlődés eredményeként 1970-re a termelés megháromszorozódott, s a dolgozók száma megközelítette a másfélszázat.
A további összehasonlítás már lényegesen nehezebb, mivel előbb 1971-ben, majd kilenc évvel később teljesen megváltozott a termékszerkezet. Olyannyira, hogy a dunaszerdahelyi gyárnak a lenhez és a kenderhez jelenleg már csak a nevével van köze.
Az első változást a sziszál-spárga gyártása jelentette, majd miután ennek export alapanyaga hatszorosan megdrágult, négy évvel ezelőtt megkezdtük a polipropilén alapanyagú szőnyegfonalak, a mezőgazdasági üzemek részére pedig spárga gyártását, illetve az utóbbiakból zsákok szövését. A választék nem nagy, a mennyiség annál inkább, hiszen az idén negyvenegy millió korona értékben közel egy és negyedmillió darab zsákot, hatmillió kilométer hossznyi spárgát és kilencszáz tonna szőnyegfonalat gyártunk. Ennek negyedét kapitalista piacon értékesítjük.
Az igényekhez és a feltételekhez alakított termékszerkezet a gyár életében nem okozott törést. A dolgozok gyorsan és magas szinten sajátították el az újszerű technológia ismereteit. Ezt bizonyítja, hogy valamennyi termékük az első minőségi osztályba tartozik, s a vásárlóktól immár másfél évtizede egyetlen reklamációt sem kaptak…” – Újszó, 1984. 04. 13.
A lengyár üzeme végül a Nyitraivánkán épülő hasonló profilú új gyárba költözött. A tervek szerint a gyár helyét a pozsonyi Nemzetközi Nőnap Vállalat új részlege foglalta volna el – illetve a Galántai úttal átellenben felépült egy új gyárcsarnok a Nemzetközi Nőnap Vállalat, vagyis a ZMDŽ – a nép nyelvén a cérnagyár részére. Ez ma a Halász-féle bútorüzlet. Kortörténeti érdekesség, hogy a cérnagyár alapkövét a mai napig megcsodálhatjuk a bútorüzlet előtt. Felirata:
A cérnagyár azonban majd egy másik történet. A rendszerváltást követően a megüresedett egykori lengyárat felszámolták, kéményét, vagyis a „papa kéményét” ledöntötték. A gyár helyén kertvárosi övezet létesült. Emlékét egy utca őrzi, ami a vállalatot tulajdonképpen kettészelné, ha az még mindig létezne. Ez a Lengyár utca, amelyből a Csaplár Benedek -, Gyepű-, Csermely- és Pókatelek utcák nyílnak. A Lengyár utca a Galántai utat köti össze az Újfalu lakóteleppel. A Galántai út és a Lengyár utca sarkán lévő pneuszerviz a lengyár utolsó, részben megmaradt, de átépített ingatlanaként őre Dunaszerdahely lenfeldolgozó múltjának. A lengyár egykori csarnoka és kéménye helyén autómosó létesült…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Dunaszerdahelyi cégtörténetek | Előszó
Szerda-Helytörténelem 1. | A cukorgyár
Szerda-Helytörténelem 2. | A (gőz)malom
Szerda-Helytörténelem 3. | A Slovlik
Szerda-Helytörténelem 4. | A Nyugat-szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállat