Ma – szerencsére – viszonylag sok szó esik a női lét nehézségeiről, visszásságairól, esélyegyenlőségről, illetve annak hiányáról. Mégis, még nagyon sok szó kell erről essen ahhoz, hogy tényleges egyenlőségről lehessen beszélni. Ez akkor is így van, ha nagyon sokszor fel sem tűnik nekünk a dolog a mindennapokban, sőt akkor is, ha néhányan sértve érzik magukat amiatt, hogy – szerintük – többé nincsenek kiváltságos helyzetben, és már a nyuszi viszi a vadászpuskát. Ez korántsem így van, és erről meggyőződhettek, ha elolvassátok például Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című könyvét, amely nagyon is mai, és nagyon is húsbavágó témákon keresztül mutatja meg, mennyire messze is vagyunk a valódi egyenlőségtől. És nem, nem (csak) a munkahelyi kettős mércére gondolok, hanem olyan területekre, amelyekről az ember nem is gondolná, mennyire igazságtalanul férfi-központúak. Nem feltétlenül direkt, pláne nem rossz szándékból, mégis… Ez ihlette legújabb verseinket.
