Podcast: Költőtoll

József Attila klasszikusát most egy meglehetősen életszagú jelenség köntösébe burkoltam.

József Attila Születésnapomra című versét mindig is szerettem. Hihetetlen, milyen ritmusa van, mennyire ülnek a rímek, a hangvétele pedig egyszerre keserű, önironikus és elképesztően pimasz. Nem lehet nem szeretni! Amikor felmerült, hogy írjunk egy átiratot, szinte rögtön ez a költemény jutott az eszembe. Már csak azért is, mert mindenki kivétel nélkül ismeri, valamikor fejből kellett fújja. Nagy falat, persze. Küzdöttem is vele rendesen, de az eredeti olyan jó, hogy még az én mellette jelentősen eltörpülő átiratom is csak élvezhető lesz a számotokra! Legalábbis, remélem.

Vannak azok a versek, amelyeket lehetetlen kikerülni. Nemcsak azért, mert olyan jók, hanem pusztán azért is, mert mindenki kénytelen bebiflázni őket az iskolapadban ülve. Ha nem teszi: „leülhetsz, ötös!” Ezúttal egy ilyen költemény és szerzője előtt tisztelgünk: elkészítettük József Attila Születésnapomra című remekének átiratát!

Az alábbi verset az utóbbi évek extrém időjárása, konkrétan a szeptemberi dunai áradás ihlette. Szerettem volna ez alkalommal nem globális problémaként beszélni a ránk nehezedő klímakatasztrófáról, hanem egy egészen helyi történettel, tájban megmutatni, mivel jár az emberi tevékenység és a gyilkos áradások az állatvilágra nézve.

Ahogy e sorokat körmölöm/gépelem, már elmúlt a nyár. Az út széléről eltűntek a dinnyeárusok, a szőlő már leszüretelve, a demizsonban várja, hogy átlényegüljön. A gyerekek visszatértek az iskolapadba, az álmatlanságtól szenvedő ovisok panaszkodnak, hogy délután nincs apelláta, ágyba dugják őket. 
Szóval ősz van, de könnyű megfeledkezni róla. Az autóba ülve még mindig hozzánk tapad a ruha, a klimatizált irodában, vagy felforrósodott falak közt kirándulásról ábrándozunk, aztán rájövünk, hogy az idén már úgysem aktuális…
Minden eddigi őszkezdet közül talán ez a legmelegebb. Most látszik a legélesebben, hogy a klímaváltozással nem pusztán ijesztgetnek bennünket, hanem az igenis belenyúl a mindennapjainkba. Ez még nekem, akinek a nyár a lételeme, és aki minden évben a meleget várja, is ijesztő. Ehhez kisebb-nagyobb részben mind hozzájárultunk, és mind viselni fogjuk a következményeket is. Ezért – sajnos – nem is lehetne aktuálisabb a vers.

Évről évre egyre gyakrabban dőlnek meg a hőmérsékleti rekordok. Különösen forró nyár van mögöttünk, alig egy-két nap tört csak meg a perzselő hőség uralma. A tudósok semmi jóval nem kecsegtetnek bennünket, szeptemberben pedig rendre jönnek a cikkek, melyek szerint „ez volt hátralévő életed leghidegebb nyara”. Idén e cikkek mellé társult az özönvízszerű eső, valamint az azt követő áradás is. Minderre nem lehetett nem reagálnunk. E havi verseinket a klímaváltozás témaköre inspirálta.

Gyakran van úgy, hogy az ember nincs jóban a világgal, pusztán azért, mert nincs jóban, tisztában önmagával. Hatalmas klisé, melyet kimondani banális, átérezni, a negatív status quo-t átbillenteni azonban annál nehezebb. A tükörben őszintén magunkra mosolyogni néha lehetetlen vállalkozásnak tűnik, holott eszméletlen fontos lenne. Valamiképp ezt igyekeztem megragadni a következő pár sorban.

Az önelfogadás egy életen át tartó munka, amely sokszor tele van útkereséssel, kínlódással, bizonytalansággal – a folyamatban pedig sokszor külső ingerek, visszajelzések alapján értelmezzük magunkat. Az alábbi versben, három életkorban vizsgáltam meg a nő viszonyát önmagához és a külsőségeihez.

Az önelfogadás és önszeretet témája elsősorban a pszichológia iránti, közös érdeklődésünkből ered. Talán nincs olyan ember a földön, aki számára ez az út teljesen sima és akadálymentes lenne, a tinédzserkori útkeresés gyötrelmeitől kezdve, a szülői szerep gyakorlásáig, számos útvesztőn át juthatunk el, a valódi önelfogadásig. Az összefüggések mélyebb megértésében, akár a napló- vagy versírás is segítő eszköz lehet.

Az alábbiakban modern korunk egyik igencsak jellemző jelenségét, a telefonfüggőséget ábrázolom verses eszközökkel. A szövegben az állandó telefonozást a fagyizás élményével állítottam párhuzamba, az apró, édes kísértések mezsgyéjén maradva, amiből mindig jól esik egy újabb, meg egy újabb adag…