Podcast: Költőtoll

Sietünk. Hajtunk. Kiégünk. Kiüresedünk. A türelmünk fogytán. Próbáljuk valahogy szinten tartani magunk, valahogy kárpótolni magunkat a sok munkáért, a reklámok tömkelege pedig elhiteti velünk, hogy ennek az a legjobb módja, ha veszünk még valamit. Mert az majd örömöt okoz. Azt, persze, ideig-óráig, aztán már azt se tudjuk, mit kezdjünk az újabb gönccel, kütyüvel. Nem beszélve arról, hogy ennek nem az a pár euró az ára, amit kifizettünk. A számlát később kapjuk meg, hitelbe élünk. Előbb-utóbb viszont törleszteni kényszerülünk majd. Nem áraszthatunk el büntetlenül mindent műanyaggal.

Az ember manapság könnyen abba a csapdába esik, hogy tárgyakkal próbálja vigasztalni magát, ha valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelte. Még csak a boltig sem kell elmennie: pár kattintás, és az otthon kényelméből tudja elkölteni a fizetését; a legtöbbször olyasvalamire, amire igazából nincs is szüksége. Ez nem pusztán pszichés vagy anyagi szempontból probléma: a túlfogyasztás erősen megterheli a bolygónkat is. A ma megvásárolt dolgok árát a jövőben majd többszörösen is megfizetjük. A problémának én is része vagyok, ahogy csaknem mindannyian. Erre reflektálnak az e havi versek.

Az alábbi szövegben egy elképzelt céget, propagandagépezetet ábrázolok, ahol busás fizetség fejében gyorsan törhetünk a választási listák élére. A Vállalat emberei a piszkos módszerektől sem riadnak vissza, hazudnak és manipulálnak, ha az ügyfél úgy kívánja. Azonban senkit ne nyomasszanak etikai dilemmák: a valósággal való bármilyen egyezés (mint mindig), csupán a véletlen műve. 🙂

Ha akarjuk, ha nem, akár tudomást veszünk róla, akár homokba dugjuk a fejünket: a politika mindennapjaink része, kikerülni nem nagyon lehet. A megszokott háttérzajként működő propaganda alattomosan nyúlhat bele az életünkbe, emberi kapcsolatainkba. E havi verseinkben éppen erre a hatásra igyekeztünk valamelyest rávilágítani.

Ma – szerencsére – viszonylag sok szó esik a női lét nehézségeiről, visszásságairól, esélyegyenlőségről, illetve annak hiányáról. Mégis, még nagyon sok szó kell erről essen ahhoz, hogy tényleges egyenlőségről lehessen beszélni. Ez akkor is így van, ha nagyon sokszor fel sem tűnik nekünk a dolog a mindennapokban, sőt akkor is, ha néhányan sértve érzik magukat amiatt, hogy – szerintük – többé nincsenek kiváltságos helyzetben, és már a nyuszi viszi a vadászpuskát. Ez korántsem így van, és erről meggyőződhettek, ha elolvassátok például Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című könyvét, amely nagyon is mai, és nagyon is húsbavágó témákon keresztül mutatja meg, mennyire messze is vagyunk a valódi egyenlőségtől. És nem, nem (csak) a munkahelyi kettős mércére gondolok, hanem olyan területekre, amelyekről az ember nem is gondolná, mennyire igazságtalanul férfi-központúak. Nem feltétlenül direkt, pláne nem rossz szándékból, mégis… Ez ihlette legújabb verseinket.

Nem fogok kertelni: ez a feladat, minden eddiginél keményebbnek bizonyult. Az olvasó azt gondolhatná: egy nő számára mi sem természetesebb, mint a nőnapról, nőiességével kapcsolatos jelenségekről, a társadalomban betöltött szerepeiről írni. Igen ám, viszont annyi közhely merült fel a fogalmak összegyűjtése közben, hogy abból, akár egy divatos popslágert is írhattam volna. Aztán vettem egy nagy levegőt, és igazi kemény csaj módjára, megírtam az alábbi verset.

Március 8-adika a nemzetközi nőnap, amelyet ugyan a mai napig sokan csak egy szocialista maradványünnepként tartanak számon, de ennél jóval mélyebb jelentéssel bír. A nőnap a függetlenségről és a demokráciáról szól, hiszen a civil mozgalmak kiharcolták, hogy a nők szabadon vállalhassanak munkát, illetve szavazati jogot kapjanak. Vajon létezik-e még hasonló, határozott kiállás, ha nőket ér hátrányos megkülönböztetés vagy erőszak? Verseinkben igyekszünk megragadni a női lét esszenciáját – szólunk a nemi szerepekről, egyenlőségről (vagy éppen annak hiányról), támogatásról, szolidaritásról. A mindennapi megbecsülés ugyanis nagyobb társadalmi hatást tud gyakorolni, mint egy terebélyes csokor…

A haiku műfaja a 17. századi Japánban született meg, és rímtelen, mindössze három soros verseket foglalt magába, 5-7-5 szótagszámmal. Eredetileg a természetet leíró, ezáltal érzelmeket kifejtő költeményekről volt szó, a későbbiekben azonban tematikailag kibővült a kör, s mára minden haikunak számít, ami a szigorú struktúra keretein belül marad. Mindkettőnk számára ez volt az első kísérlet, hogy haikut írjunk, sőt, úgy döntöttünk, hogy írunk mindjárt hármat, kvázi trilógiába rendezve. Döntsétek el Ti, mennyire volt sikeres ez a kísérlet!

Sosem írtam eddig haikut, pedig tulajdonképpen mindig is vonzónak tűnt számomra ez az ősi, légies, kecses műfaj, mely olyannyira találó lenyomata a japán kultúrának. Legalábbis egy európai ember számára, aki volt olyan szerencsés, hogy egy alkalommal meg is tudta látogatni a szigetországot.
Hogy milyen volt a benyomásom? Japán az ellentétek országának tűnik nekem, ahol a régi hagyományok furcsa kavalkádba elegyednek a futurisztikába hajló modernséggel. Nagyvárosi ízek, hangok, szagok, látványok szinte kezelhetetlen ingermennyiséggel támadják az embert, másrészt ott az udvarias zárkózottság, a teaházak csendes, finom eleganciája, s mindennek a mélyén lüktet a természet a maga lágy, de olykor erőszakos ciklikusságával.
Persze az én haikuim nem „igazi” japán haikuk, mondhatni megpróbáltam a stílust magamra szabni, tartva a szigorú struktúrát, amitől mégiscsak haiku lesz a haiku. Olvassátok szeretettel ezt a trilógiát!