Podcast: Költőtoll

A haiku műfaja a 17. századi Japánban született meg, és rímtelen, mindössze három soros verseket foglalt magába, 5-7-5 szótagszámmal. Eredetileg a természetet leíró, ezáltal érzelmeket kifejtő költeményekről volt szó, a későbbiekben azonban tematikailag kibővült a kör, s mára minden haikunak számít, ami a szigorú struktúra keretein belül marad. Mindkettőnk számára ez volt az első kísérlet, hogy haikut írjunk, sőt, úgy döntöttünk, hogy írunk mindjárt hármat, kvázi trilógiába rendezve. Döntsétek el Ti, mennyire volt sikeres ez a kísérlet!

Nagy fába vágtuk a fejszénket ismét, ami a témát illeti. A nyomorról, szegénységről beszélni ugyanis fontos, vagy fontos lenne – néha majdhogynem úgy tűnik, tabutémáról van szó. És nehéz is beszélni róla úgy, hogy valami relevánsat mondjunk, főként, ha az ember maga van olyan elmondhatatlanul szerencsés, hogy a saját bőrén idáig sosem kellett megtapasztalnia a nyomort. Mégis, megkíséreltem a dolgot, s remélem, megfog, vagy esetleg elgondolkodtat benneteket e pár sor.

Ebben a versben, képzeletben a kietlen tanyavilágba látogatunk. Az írás során az a kérdés foglalkoztatott, hogy vajon hogy nő fel egy gyermek egy ilyen zord és elszigetelt környezetben? Mennyit érzékel a körülményekből? Miről álmodik? Van-e esélye arra, hogy iskolába járjon, és egyszer végleg hátrahagyja a szegénységet? Vagy mindez örökre csak egy színes, szép álom marad?

Január van, túlvagyunk az ünnepeken, amelyek jó eséllyel elvitték sok család bevételének egy jelentős százalékát. Mire elfogy a maradékok maradéka, tervezgetni, számolgatni kezdünk – hány nap lehet még a következő fizetésig? Kezdjük az évet egy olyan témával, amelyre talán ilyenkor, valahogy érzékenyebbek a „radarjaink“. A szegények, nélkülözők ugyanis, ha nem is mindig láthatóan, de köztünk élnek – s bár helyzetük különböző, összeköti őket az állandó létszorongás. Ez a két vers arra talán nem elég, hogy megoldást találjon a szegénységgel összefüggő, mélyebb problémákra, gondolatébresztőként azonban hasznosak lehetnek.

Mit is mondhatnék e havi versemhez elöljáróban? Nyilván a városról szól, ahol élek, annak mindennapjairól és jellegzetességeiről, mindarról, ami első látásra a legfeltűnőbb. Valahogy kikerülhetetlen volt az ironikus hangvétel, mert az ember szereti kifigurázni azt, amit unásig ismer, de egyben mégiscsak szeret is. Valahogy úgy, ahogy Ady volt anno a Nagy Ugarral, csak persze az ő nyomába érni nehezen sikerülhet a magamfajta halandónak. Ezennel kérek elnézést Radnóti Miklóstól is, de azért remélem, nektek, földijeimnek szórakoztató lesz ez a pár sor.

Nagyon erős a kötődésem a szülővárosomhoz, Dunaszerdahelyhez. Ha valaha valamit tetováltatnék magamra (nem fogok), az valószínűleg az irányítószám lenne – lássunk hát most egy azonos című verset, amely nem takarja el ugyan a város hiányosságait, gyengeségeit sem, de legalább ilyen vehemenciával domborítja ki mindazt, ami miatt jó itt élni.

Nem is értjük, eddig hogy maradhatott ki ez a téma, de ami késik, nem múlik: decemberi verseinket Dunaszerdahelynek szenteljük! Ez az a város, ahol élünk, melynek minden zegzugát ismerjük, s amely minden szépségével, vagy épp csúfságával része a mindennapjainknak. Akárki akármit is mond, ahogy Këri a versében megfogalmazta: szerdahelyinek lenni életérzés!

A nők vágynak arra, hogy minden életkorban csinosak, arányosak, kívánatosak legyenek és erre nem kevés pénzt hajlandóak is áldozni. A 21. század „hustle culture”-je azt hirdeti, hogy aki szép, az sikeres, még mindig „játékban van”, és bezsebelheti az elismerő pillantásokat. Vajon mennyire múlandó a megvásárolt ragyogás? Az alábbi versben a görög istennők, eszményi szépségek világába kalandoztam kicsit, hogy párhuzamba állítsam gyarló, hiú vágyakozásunk tárgyával, az örök szépséggel.

Nőként a 21. században szinte teljesen lehetetlen semlegesen viszonyulni az aktuális szépségideálhoz. Na, nem mintha a múltban lehetett volna, inkább csak kiéleződött a dolog. Még ha nem is gondoljuk úgy, hogy a külső kifejezetten fontos a párválasztásnál vagy épp a mindennapokban, akarva-akaratlanul is összehasonlítjuk magunkat a csapból is folyó, tökéletes(nek titulált) női testekkel. Ebből az összehasonlításból pedig lehetetlen nyertesként kijönni. Kivéve talán, ha a humoros oldaláról próbáljuk megfogni a dolgot, és nevetünk egy jót saját magunkon, vagy egy-egy a témával szorosan összefüggő jelenségen. Mostani versemben – ami talán inkább egy slam poetryre hajazó szöveg – éppen ezt kíséreltem meg.

A szépség talán korunk egyik leginkább túlértékelt tulajdonsága és az is szembetűnő, hogy kialakította a saját üzletágát is. Hogyne, hiszen rettegünk az öregedéstől, a nem kívánt ráncoktól, redőktől. A szépséget (már ha anyagi lehetőségeink engedik) meg is vásárolhatjuk, a különböző kozmetikai szalonok, plasztikai sebészek szolgáltatásai egyre hozzáférhetőbbek. A novemberi Költőtoll témája pont ezért a szépség és a szépségideál kérdésköre, amelyet igyekeztünk a lehető legalaposabban körüljárni, az ókortól egészen napjainkig, azaz a görög múzsák világától egészen a 21. századi „sugar daddy“-k és „sugar baby“-k koráig.”