Podcast: Költőtoll

Nem kis kihívást jelentett megszemélyesíteni a vers eszközén át egy olyan fikciós karaktert, aki depresszióval, elmagányosodással küzd, és ugyan igénybe veszi a terápiás lehetőségeket, de állandóak a visszaesései. Az írás során határozott célom volt a társadalmi érzékenyítés, hiszen sosem tudhatjuk, hogy egy másik ember, milyen lelki vívódásokat él át naponta. Úgy gondolom, ha csak felhívjuk a figyelmet a hasonló problémákra, máris tettünk valamit a szélesebb körű megismerés, illetve elfogadás érdekében.

A kultúránkban teljesen elfogadott, ha valaki testi fájdalmairól beszél, és ilyenkor joggal számíthat együttérzésre. Ám még mindig tabunak számít a lelki eredetű panaszaink felemlegetése. Ennél a kényes témánál sokan feszengeni kezdenek, így aki szenved, gyakran inkább a hallgatást választja. Pedig alig van olyan köztünk, aki élete valamely pontján ne küzdött volna mentális problémákkal, aki ne tapasztalta volna meg, mekkora ereje lehet a gyötrő gondolatoknak, vagy ne ismerné, mi az a szorongás. Épp emiatt tematizáltuk ezt a küzdelmet októberi verseinkben – merthogy igenis fontos erről beszélni, írni, párbeszédet indítani. A gyógyulás ugyanis kezdődhet akár éppen ezzel.

Október 10. már több mint 30 éve a lelki egészség világnapja. Ezen a napon a mentális betegséggel küzdő emberek kezelésének, életminőségük javításának, valamint mindennapos küzdelmeik elismerésének fontosságára igyekeznek felhívni a figyelmet. Mivel ezt mi is kifejezetten fontosnak tartjuk, októberi verseink ennek jegyében születtek. Kedves olvasóinkat pedig arra buzdítanánk, hogy amennyiben ők maguk is lelki eredetű problémákkal küzdenek, ne szégyelljenek segítséget kérni, s ne feledjék, hogy ezzel nincsenek egyedül!

Jelen pillanatban nem vagyok abban az élethelyzetben, hogy szakítástól kéne tartanom, és remélem, ez nem is fog megváltozni. Mindenesetre egy kapcsolat vége olyan élmény, amely mindenkinek ismerős. Mind átéltük már, hogy elmúlt a szerelem, hogy valami eltört, elromlott helyrehozhatatlanul. Ki tudja, talán többetek épp most megy át valami hasonlón, vagy még nincs túl a legutóbbin. Akárhogy is, ez a vers ilyen élményeket dolgoz fel, hátha kapcsolódni tudtok hozzá!

Bár gyakran írok emberi kapcsolatokról, sokkal nehezebb volt a szakításról verset írni, mint gondoltam. Hogyne, hiszen a témában rengeteg vers, dalszöveg született már, s nem szerettem volna azokkal a frázisokkal operálni, amelyeket mindannyian ismerünk (úgy szeretlek, gyere vissza, stb.). Álljon itt a „Végszó“ c. versem minden olyan, zátonyra futott kapcsolat mementójaként, amelyre évekkel később is, nehéz szívvel emlékszünk vissza.

Van úgy, hogy a dolgok egy kapcsolatban nem úgy végződnek, ahogy azt az ember elképzeli. Na jó, valljuk be, ez a legtöbb kapcsolat esetében így van. A szív, az összetörik, egy picit meginog a hitünk a szerelemben, és úgy érezzük, hogy örökre búcsút mondhatunk az illúzióinknak. Jöhetnek a szakítós számok, a szomorú versek … Itt is van mindjárt kettő!

Amikor felmerült, hogy a következő verseinket egy állat ihlesse, tulajdonképpen nem is kellett gondolkodnom azon, hogy melyiket is válasszam. Kisgyermekkorom óta szeretem a lovakat. Mindig is elvarázsolt a tekintetük melegsége, a mozdulataik kecsessége, a bennük lakozó szilaj erő, mely többnyire mégis szelídséggel párosul, sőt, még az illatukat is szeretem. Mindez valószínűleg nem kicsi részben annak köszönhető, hogy anyai nagypapám volt hasonlóképp oda a lovakért, és ezt a rajongást egészen egyszerűen és természetes módon rám ragasztotta. Nagyon korán elveszítettük őt, de az öröksége mégis él bennem. Ezekkel az időmértékben vágtázó sorokkal egyben az ő emlékét is szerettem volna megidézni.

Az állatvilág képviselői közül én elsősorban a nagymacskákért rajongok. Lenyűgöz az a fajta kettősség, amelyet ezek az állatok képviselnek: épp annyira tudnak játékos „kiscicák“ lenni, mint kegyetlen gyilkosok. A következő verset egy különösen titokzatos külsejű macskaféléről írtam, próbáltam megragadni az éjjeli prédaejtés pillanatait.

Az állatvilág képviselői ihlették aktuális verseinket. A hangvétel ezúttal komolyabbra sikerült, próbáltuk választott „totemállataink“ tulajdonságait művészi szempontból megközelíteni. A témaválasztással nem titkolt módon szeretnénk felhívni a figyelmet a környezetvédelemre, közös értékeink védelmére is, amelyet napi fogyasztási döntéseinkkel befolyásolhatunk. Az emberiség érdeke ugyanis az lenne, hogy a fajok ne pusztuljanak ki a jelenlegi tempóban az emberi tevékenység nyomán, hanem hogy gyermekeink, unokáink is gyönyörködhessenek bennük.

Rég voltam már fesztiválon. Két picike gyermekem eléggé egymás után született, ami azt jelenti, hogy az utóbbi néhány évben szinte levegőt venni nem volt időm, nem még hogy ilyesfajta úri szórakozáson törjem a fejem. Hanem idén, hogy végre kicsit megnőttek, és már a nagymamánál alvás is nem hogy opció, hanem egyenesen egy kisebbfajta ünnep a számukra, bizony szereztünk is jegyeket egy környékbeli fesztiválra. Azonnal fel is elevenedtek bennem a korábbi, hasonló alkalmakhoz fűződő élmények, a jellegzetes fesztiválhangulat, na meg az ilyesfajta rendezvényeken szinte törvényszerűen felbukkanó embertípusok, és valahogy megpróbáltam mindezt rímekbe szedni. Remélem, jót szórakoztok majd ezeken a sorokon!