Dunaszerdahely, Szever kettes lakótelep, egy konkrét panelház. Talán akkor kezdődött ez a történet, amikor az egyik cikkem írásánál mellettem sompolygott a kisebbik lányom és azt kérdezte, miről írok.
– A DAC-meccsről Domcsika… és miért? – kérdezem az akkor tízéves lányomat, aki a vállam felett nézve próbálta leolvasni a monitorról azt, amit akart. Semmi, semmi…, csak úgy kérdezem – mintha egy lényegtelen dologról kérdezne.
Csakhogy én már tudom, hogy a lányaimnál a „semmi, semmi” egy rohadtul fontos dolgot jelent. Befejezem az írást, Domcsi felé fordulok, és megkérdezem őt.
– Na, akkor mit szeretnél tudni? – próbálok diszkréten kérdezni.
– Őőő… Pacsiról írsz?
– Igen, miért?
– De jót írsz róla, ugye? Nem írsz róla semmi rosszat?
– Domcsika, én csak azt írom róla, amit láttam tőle a pályán. Jól játszott, tehát jót írok – próbálom megnyugtatni Domcsit.
– Tudod, ő olyan szép, ő az én kedvencem! – kimondja azt, amit talán nem is kívántam.
Húha, azt hiszem, most kezdődik a karrierem legnehezebb időszaka. Antalék? Pchaaa!!! Itt a lét a tét, mivel, ha Pacsit kritizálom és Domcsi ezt megtudja, a szemei ölni fognak. Jobban, mint Kinga szemei…
Sokáig semmi sem történt nálunk Pacsi és DAC-témában, de egyik nap mindkét lányom, Domcsi és az akkor tizenhárom éves Katika szinte lerohantak az ebédlőben, mikor megérkeztek az iskolából.
– Te, interjút csináltál Pačindával? – kérdezi az idősebb, Katika, és közben úgy néz rám, mintha kihallgatáson lennék. Ajjaj, baj van!
– Igen – csak így röviden merek megszólalni.
– És miért nem szóltál nekünk? – ezeknél a szavaknál már nem is lélegzek.
– Őőőőő… – próbálok védekezni.
– Milyen volt, mit mondott, milyen ruha volt rajta… – szinte bombáztak a kérdésekkel. Sokáig. Nagyon sokáig.
Később. A blokkunk első lépcsőházában él Pázmány Irénke, a Grand báros Aranka édesanyja. Nem is tudom, pontosan mikor, de elkezdett járni DAC-meccsekre. Megjegyzem, hetvenkét éves…
Miután első ízben beszéltünk egy meccsről, azóta, ha találkozunk a blokk előtt, az első téma a DAC. Hanyagolunk minden más, akár jó, akár rossz témát.
És itt is robbant a bomba…. Pacsi a kedvence… Eddig azt gondoltam, hogy a nők képtelenek minket, férfiakat megérteni, hogy mit tudunk annyit beszélni a fociról.
Eszméletlen időszak volt, a Pacsi szenzációsan játszott, szenzációsan öltözködött, és a blokkunk kéttagú fanklubja szenzációsan imádta.
Mesés időszak, mesés történet, amibe beletartoznak Domcsi lányom könnyei, amikor a tizenegyedik szülinapjára megkapta az áhított Pacsi mezt (amit később alá is írt).
Emlékszem, amikor a Grand bár teraszán Pacsi aláírta a mezt és rövid időre leült az asztalunkhoz, a két lányom szinte nem lélegzett. Élő Pacsi, húsból és vérből…
De jött egy nagyon rossz időszak, és én sejtettem, hogy ennek sehogy se lesz jó vége. Amikor elmondtam a lányomnak, hogy valószínűleg elmegy Pacsi, láttam, hogy csak nagy nehézségek árán képes megállni a sírást.
– De ha írsz róla, akkor már ne bántsd! – ez inkább kérésként, mintsem parancsként szólt.
– Jól van, Domcsika.
A blokk előtt.
– Mi lesz Pacsival? – kérdezi Irénke.
– Valószínűleg elmegy… – válaszolok.
– Nagyon kár, imádtam… – sokáig beszél még Pacsiról (mindig szépen köszönt Irénkének a lakóházunkkal szemben lakó Pacsi), végül félig szomorúan, félig reménykedve megjegyzi: nem baj, találok magamnak más kedvencet….
Hm… Bohuniczky Laci barátom, aki remek ügyvéd, és sokat segített az Antal-éra alatt jogi tanácsaival a cikkeim írásakor, egyszer megjegyezte: Van élet a focin túl is.
Laci, azt hiszem, hogy sokszor igen, de néha nem. Manapság az életünk sokunknak a foci körül mozog, legalábbis a mi blokkunkban… ????
Pacsi, újságíróként a cikkeimben mindent leírtam már az esetedről, de apaként amondó vagyok: sokan sajnáljuk, hogy ez lett a vége. Lehet, hogy jobban, mint te. Domcsi és Irénke biztosan.