A mai jegyzetemet az ellenféllel kezdem. Úgy gondolom, hogy egyetlen élvonalbeli riválisunk sem érdemelte volna meg jobban a részvételt egy olyan meccsen, amelyet a következő szavakkal jellemeznék: a futball ünnepe és a legsportszerűbb válasz egy frusztrált emberekből álló csoport támadására. A cikk bevezetőjében csak ennyit a Zsolnáról, de természetesen még lesz róluk szó.
Nyitókép: Fekete Nándor
Menjünk tovább. A mérkőzés tegnapi hősének, Martin Jedličkának a szülei valószínűleg a „Byla to pěkná podívaná!” mondattal nyugtáznák fiuk többórás parádézását a Sport utcában. És tényleg az volt! Nekem azonban erős késztetésem van két dologra visszaemlékezni a Ronan–Jedlička párossal kapcsolatban, ám ezúttal egy kicsit másképp, mint azt a kommentárjaimban megszokhattuk.
Martin
A két kapus teljesítménye egy nagy, gyönyörű gálaelőadás volt, most azonban egy, a lefújás utáni pillanatot emelnék ki, nem pedig valamelyik védést. Holec kapus sportszerűen odament Martinhoz gratulálni a kapott gól nélkül lehozott találkozójához, majd mezt cseréltek.
Visszaemlékeztem egy ugyanilyen jelenetre, amely a legmagasabb szintű sport egyik legismertebbje. 1976-ban, a Kanada-kupa első kiírásakor, ahol első alkalommal szerepelhettek a válogatottakban az NHL legjobbjai, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság–Kanada mérkőzésen a pályafutása végén járó kapus, Vladimír Dzurilla parádézott. Egyetlen gólt sem engedélyezett a profiknak, így Kanada 0:1-es vereséget szenvedett.
Ezt a teljesítményt a mai napig a hoki egyik legjobbjaként tartják számon Kanadában.
A hazai kapus, a hatalmas sztár, Rogatien Vachon a találkozót követően odament Dzurillához, megölelte őt és elkérte a mezét. Ezt a pillanatot egy fényképész a sporttörténelem egyik legszebb képén örökítette meg. Adta magát, hogy ez jusson eszembe a két kapus tegnapi, csodálatos pillanatakor…
Ronan
Amikor a Wallace Army szurkolócsoport befejezte a tevékenységét, írtam arról egy cikket, melyben megemlítettem egy Laca nevű emberrel való találkozásomat, aki éveken keresztül Írországban dolgozott, és a Ronanról szóló cikkem után küldött egy üzenetet, amelyet a beleegyezésével meg is osztok:
„Chili, emlékezz vissza arra, amikor először láttam őt egy felkészülési meccsen, mondtam neked, hogy tipikus ír. Olyan, akikkel a parkban futballoztam.
Nem ismer elveszett labdát, és a végelgyengülésig küzd. Ez a kis emberke a legnagyobb kedvencem, és egyszer majd azt mondhatom neki, hogy
volt itt valaha egy Wallace Army nevű fanklub, amelyet egy bolondos magyar alapított az Írországból való hazatérését követően.”
Hm… Számomra ez egy abszolút szenzációs pillanat. A meccs végén a magyar himnuszt hallgatva visszagondoltam arra, hogy nem is lehetett volna nagyobb az összecsapás szimbolikája annál, hogy nemzetünk idióta megsértése után egy ír góljával győzünk. A világ csodálatos.
A mérkőzés
Egy remek Zsolna, egyenesen szemet gyönyörködtető volt nézni a parádés kombinációjaikat. Meglepetésemre nagyon kemény, már-már brit stílusú volt a találkozó. Nem alattomosságról volt szó, hanem kevés kivételtől eltekintve kemény, labdára irányuló párharcokról, szimulálás és játékvezetői részrehajlás nélkül.
A sípmester egyenlő mértékben fújta le a szabálytalanságokat és engedett teret a kemény játéknak
– eltekintve a második félidőbeli, nagyjából tízperces szakasztól, amikor hibát hibára halmozott (egyébként remekül fújt). Természetesen fontos volt, hogy a játékosok nem használták ki az engedékenységét, és a keménység nem csapott át durvaságba.
A mieink
Vida Krisz, Čmelík, és Máté bevetése megnövelte a mozgékonyságunkat, alaposan feljavult a labdakérés folyamata, mégha a kombinációik nem is voltak olyan pontosak, mint a Zsolnáé. Természetesen Kriszen érezni lehetett a hosszabb kihagyást, így nehéz lett volna tőle kimagasló teljesítményt elvárni. Az említett labdarúgók azonban játékukkal besegítettek Ronannak, Kalmárnak, de főleg Davisnek (mégha az ő védekezésbeli szerepe limitált is), nagyobb teret adva a játékra, és ez ül nekik.
Néhány formációnkban voltak gyengébb pontok, ám nem is várhatunk mást.
Valószínűleg a természetes és a kikényszerített játékosrotáció egyvelegétől már Hyballa is a haját tépi, ám meg kell említeni, hogy a csapat tavasszal tapasztalt, kisebb egységességét ezen a találkozón ez előnyeinkkel sikerült kompenzálni.
Apropó, Hyballa…
Hamarosan valószínűleg döntés születik a jövőjéről. Most leírom a véleményemet, amelyet nem változtatok meg, és nem fogom feleslegesen szajkózni sem.
Évek óta nem láttam itt egy ennyire sokoldalú mestert, és mivel alapjában véve nem kedvelem a túl gyakran edzőt váltó csapatokat, én jó ötletnek tartanám a maradását, de kellene neki hozni egy minőségi befejezőcsatárt, mert bár Čmelík és – ha szükséges – Krisz jó képességű támadók, ők nem tipikus befejezőcsatárok.
Szeretném Hyballát a következő szezonban is a DAC kispadján látni, de ezt a döntést a klub joga meghozni. Pont.
Ismét Martin
Mondtam neki, hogy nincs bátorságom túlságosan dicsérni őt. Most azonban kivételt teszek – remek teljesítmény volt, de Martin, a következő mérkőzésnek úgy állj neki, mintha a Zsolna elleni parádé és ez a dicséret meg sem történt volna.
Hm… Ha a Zsolna megelőz minket a végelszámolásnál, akkor megérdemlik, hiszen ennél a klubnál nemcsak beszélnek sportos küzdelemről és a bajnokság színvonalának emeléséről, hanem tesznek is érte. A sport eszközeivel fejlődnek. Pont.