Valamikor a nyolcvanas évek derekán járunk, kora reggel van, a kakas épp’ csak nyújtózkodik a szomszédos családi ház udvarán. Furcsa, de már megszokott zaj hasítja ketté a Lenin utca idillikus csendjét: egy narancssárga utcaseprő IFA teherautó hangja az, mely elől vizet prüszköl, hogy aztán a hengerszerű keféivel megtisztítsa az úttestet. Minden hétköznap „végigcammogott” oda-vissza Dunaszerdahely legforgalmasabb utcáján, mert ki korán kel, annak a tisztaság fél egészség!
Néha visszasírom ezeket a reggeleket, na nem a korszak ideológiai osztályharcának „vívmányaiért”, hanem pont a már említett tiszta úttest miatt. Nem kellett ugyanis attól tartani, hogy egy átmulatott éjszaka után hetekig halomban áll az üvegszilánk a kerékpárúton (mondjuk akkor az még nem is volt), amitől havi kétszer defektet kap a viharedzett kétkerekű drótszamaram. Persze, itt nem csak erről van szó, az emberek szemlélete is jelentősen megváltozott a mai szabadosabb világban, így már talán érthetőbb a burkolt pesszimizmusom.
A szemetelés nem a rendszer hibája, hanem az egyén felelőssége, akit nem a kor hivatott elsősorban megnevelni!
Tavasszal, a húsvéti ünnepek eljövetele jó okot szolgáltatott egy-egy társasház lakóinak, az életterük kicsinosítására. Ekkor a blokk apraja-nagyja kapát, gereblyét és kukazsákot ragadott, hogy a télvíz idején felgyülemlett szeméttől megszabadítsa az ébredező természetet.Olykor magam is elcsodálkozom, ha látom ugyanezeket az embereket, jó pár ikszel a nyakukon még ma is „brigádot” szervezni, miközben a fiatalabb generációnak sokszor munkából munkába menet a családra sem marad ideje. Egy ilyen brigád alkalmával megszépült a Lenin utcai házunk környéke, amiből természetesen a Grund sem maradhatott ki. A házunk elé ültetett fák törzsei azóta combomnyi vastagságúak lettek.
Ősszel ismét a narancssárga „csodakocsinak” jutott a főszerep…
Ekkor a lehulló falevelek okoztak bosszúságot, amit a „szocialista munkabrigád” dolgos keze orvosolt. Hol voltak annak idején még a mellényes közmunkások!? Az egy kupacba gyűjtött egykori lombkoronák elhalt maradványaira azután a narancssárga seprűs kocsink csapott le. Volt ugyanis egy másik funkció ezen a csodamasinán, mégpedig hátul egy jókora szívócső formájában. A járművet kezelő személyzet beindította a hatalmas „porszívót”, ami nagy robajjal, de effektíven szippantotta be pár perc alatt a faleveleket. Ezzel a „mutatvánnyal” vándorolt lakótelepről lakótelepre, elvéve a kupacokban bukfencező gyerekek játékszerét.
A városi lakótelepek és közterek tisztántartásához ma is megvannak a megfelelő mechanikusok, de régen az emberek kétkezi munkája sokkal inkább előtérbe került.
Legyen szó akár a temető, vagy éppen a stadion környékének takarításáról. Mivel a nyolcvanas években még hatalmas jegenyefák vették körül a focipályát, itt is gondot okozott a sok falevél ősszel. A mérkőzések előtt, az önkéntesség elvén akár a szurkolók is bekapcsolódhattak a közhasznú munkába.
Emlékszem előfordult, hogy télen jómagam is havat lapátoltam a pályáról, hogy aztán jó szájízzel konstatáljam: kivettem a részem a csapat győzelméből. Ilyen önkéntes hómunkásból verbuválódott csoportokra nagyobb havazások idején a városban is szükség volt. Különösen 1987-ben, amikor félméternyi égi áldás hullott Dunaszerdahelyre. Azóta sem láttam a Vámbéry téren akkora hókupacokat, mint akkor…
(Roberto)
Az összes eddigi rész:
Dunaszerdahely utcáin sétálva