A cikk megjelenik a Klikk Out 2019/09. számában. Fotók: Elek Judit
Sokan vannak ebben a pillanatban is, akik éppen arra várnak, hogy megcsörrenjen a telefon, és elindulhassanak gyermekükért. Noha az örökbefogadás egy hosszadalmas jogi folyamat, keveset beszélünk az érzelmi oldaláról. Ezért fontos, amikor maguk az érintettek szólalnak meg. Olyanok, mint Dudás Nagy Mónika, aki nemcsak mesél, de papírra is veti örökbefogadásának történetét.
Mónika, kérlek, mesélj magadról és az örökbefogadásodról!
Eredetileg egy csodálatos, járásbeli kisvárosból származom, mely egy völgyben helyezkedik el. A vér szerinti szüleim második gyermeke vagyok. Életet adó anyám fiatal volt, amikor születtem, nagyon fiatal, mindössze 18 éves. Az életet adó apám pedig 16 évvel idősebb volt nála. Van egy bátyám is. Instabil és hullámzó kapcsolatban éltek. Az életet adó anyámnak, bár volt családja, ennek ellenére nem volt stabil családi háttere. A család fogalma tehát számára ismeretlen lehetett. Az apai oldalon a nagyszülők korán elhunytak, testvéreivel pedig nem volt összetartás, tehát úgy vélem, nem indultak szerencsés helyzetből. Talán nem is tudtak megbirkózni a szülői felelősségükkel. Az örökbefogadásomat a szüleim egy könyv segítségével szemléltették, melynek a címe Nekem két születésnapom van. Ez kilenc éves koromban történt. Akkoriban azt a nézetet vallották a pszichológusok, hogy ráér a gyermek később megtudni az örökbefogadás tényét. Ma már más a szemlélet. Viszont mielőtt a szüleim elmesélték a családba való érkezésemet, egy osztálytársnőm egy vita hevében tett erre vonatkozólag megjegyzést. Valahol meglepett, de nem éltem meg traumatikusan.
Miután megértettem és tudatosítottam, hogy én más úton érkeztem a családomba, mint a többi gyermek, elindult bennem egy lassú folyamat. Foglalkoztatottak a múlt kérdései, melyekre nem ismertem a választ. Kíváncsi voltam, hogy kik az életet adóim, leginkább arra, milyen emberek is voltak ők. Továbbá nagyon foglalkoztatott, hogy vannak-e testvéreim.
Hogyan befolyásolta az életedet annak a ténye, hogy örökbefogadott vagy?
Úgy érzem, annak a ténye, hogy adoptáltak, sokat hozzátett a személyiségemhez, pozitív irányba vitte a gondolkodásomat, és az érzelmi világomat is gazdagította. Empatikusabbá tett más emberek irányában is, s talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy segítő szakmát választottam.
Egyfajta küldetéseddé vált, hogy az örökbefogadást mint témát közelebb vidd az emberekhez, például úgy, hogy beszélgetőeseteket szervezel.
Az adoptálás még a mai napig egy titokzatos és megfoghatatlan valami az emberek számára. Úgy látom és tapasztalom, hogy meglehetősen egyoldalú és téves a társadalom megítélése. Nehéz belelátni akkor is, ha van a környezetünkben olyan szülői pár, aki az örökbefogadás mellett döntött. Sok múlik ilyen esetben a szülői pár nyitottságán és a környezet hozzáállásán. Az a szülői pár, akik adoptálnak, az esetek nagy százalékában egy fájdalmas és nehéz életszakaszon vannak túl, ezért sokan nem is szívesen mennek bele mélyen a témába.
Általában azért a nők szülni szeretnének, de nem mindig alakul ez így, ezt is fel kell dolgozni. Az örökbefogadásnál a várandósság és szülés élménye kimarad. Ezekről az érzésekről, a női-férfi szerepekről, a veszteség élményéről végképp nem beszélünk társadalmi szinten. Az örökbefogadás egy csodás folyamat, de ne felejtsük el, hogy ahhoz, hogy ez a szövetség létrejöhessen, mind a szülőknek, mind a gyermekeknek át kell élniük komoly veszteségeket is.
Bárhogy is alakul, a gyermek „elveszíti“ a vér szerinti szüleit, esetleg testvéreit. Az örökbefogadó szülők pedig elgyászolják a meg nem született gyermekeiket, a várandósságot, a szülésélményt.
Lemondanak a „saját“, az „enyém“ érzésről. Bár másként, de így is életet ajándékoznak, s annyira kitárulkoznak, hogy más gyermekét tiszta szívvel el tudják fogadni, nevelni és szeretni tudják életük végéig.
Mindig is foglalkoztatott az adoptálás érzelmi része, s úgy érzem, erről az érzelmi háromszögről is kell beszélni. Ide tartoznak a vér szerinti szülők, az örökbefogadó szülők, és maga a gyermek.
A társadalmunk nehezen fogadja el, hogy vannak nők, akik örökbe adják gyermeküket. Kívülről nézve úgy tűnhet, nem akarják, eldobják maguktól. Viszont ez ettől sokkal árnyaltabb. Gyakran, sőt, az esetek többségében súlyos, feldolgozatlan családi traumák állnak a döntésük a hátterében.
Úgy gondolom, nem a mi tisztségünk másokat megítélni. Ahhoz, hogy valahol egy szeretetteljes örökbefogadás megvalósulhasson, szükséges, hogy egy másik helyen valaki lemondjon egy gyermekéről.
Ha jól tudom, blogot is vezetsz, melyben mesélsz az örökbefogadásod történetéről.
Az Örökkön örökké egy személyes blog, mely bemutatja az adoptálásomat, annak az érzelmi hátterét minden hozadékával együtt (dnagyova.blogspot.com). Ez a folyamat örökkön örökké tart, amíg csak élünk. Innen vezethető vissza a cím. A célom a bloggal pedig az, hogy az adoptálás egy erős alternatíva legyen ne csak a gyermektelen pároknak, hanem olyan szülőknek is, akik nem tudják vállalni a gyermekeiket, akik nem kapnak támogatást, és azoknak az egyedül hagyott várandós anyáknak, akik kétségbeesésükben végzetes lépésre szánnák el magukat. Ajándékozzanak életet kétszeresen is, ezáltal segítenek kiteljesedni egy másik családot. Legyen az adoptálás egy szerethető alternatíva. Ez a cél.
Sok örökbefogadottal és örökbefogadóval vagyok kapcsolatban, és sok esetben figyelek fel valamiféle családi titkokra, amely ott van a történeteikben. Erre épül a következő irományom is, mely remélhetőleg egyszer könyvvé válik. Arra keresem a választ, hogy a titkok miként hatnak a mentális egészségünkre, az identitásunkra, a családi kapcsolatainkra.
Szoktál-e azon gondolkozni, mi lett volna ha….
Volt egy időszak, sőt néha ma is eszembe jut, mi lett volna, ha… Mi lett volna, ha a vér szerinti szüleimmel és testvéreimmel nevelkedtem volna. De miután én végigjártam az útkeresést, megkaptam a válaszokat arra, hogy mennyivel jobb, hogy én akkor onnan elkerültem.
Én szerencsés vagyok, hogy nem kellett megélnem az ő tragédiájukat, s hogy lehetőséget kaptam tőlük egy új életre. Egy szövetségre, melyet családnak hívnak.