Kilenc és fél hónapos, és már mindenre van válasza, mindenről megvan a véleménye. Persze még nem mondja ki, szavakkal nem tudja közölni, de szinte hallom!
Ahogy telnek-múlnak a hónapok, időről időre biztos vagyok benne, hogy már ismerem Rókusunk minden trükkjét, fortélyát, rutinból el tudom kerülni a bömbölést, vagy a helyenként tettlegességig fajuló viszonyának eredményét a bútorainkkal. Aztán kiderül, hogy a hétszázát, ez épp fordítva igaz! Agyafúrt kislegényünkre épül az órarendünk, és ha vannak is benne homályosabb epizódok, olyankor gyorsan kell problémát oldani, mert ő a képzeletbeli piros filcével teleírja.
Így van ez mostanság a gondolatokkal is. Ha a lakásunk gondolatbuborékokból állna, akkor az én három ponttal végződő merengéseimet, de Reni kíváncsian kérdő, magabiztosan kijelentő vagy határozottan felszólító megnyilvánulásait is kikönyöklik Roki caps lockkal fogalmazott kiáltványai.
Gondolatrendőrünknél nincs pardon, azonnali hatállyal intézkedik, ha valamely ötletünk kószának bizonyul, és nem illeszkedik maradéktalanul az ő koncepciójába.
Ha már épp péntek van, álljon itt most stílszerűen 13 Roki vastagon szedett elképzeléseiből:
A leggyakoribb gondolat. Annyiszor merül fel, és tarol le minden egyebet, hogy csacsiság is volna nekifogni összeszámolni. Legyen szó arról, hogy reggelizni próbálsz, vagy épp fogat mosni, urambocsá’ a mobilodért nyúlsz!
A második leggyakoribb gondolat.
Gyakran az előbbit követő határozott elképzelés arról, hogy a dolgok igazából mire valók. Például bármit össze lehet kocogtatni valami mással! Gondoltátok volna?!
Néhány dolog, pontosabban majdnem minden máshogy történik az ő kis univerzumában, mint ezen fránya Földön. Például nála a tornyokat nem építik, hanem lebontják, a teregetés nem a szárítókötélen zajlik, hanem a földön, a könyveknek nem a szélét kell látni a polcon, hanem a borítóját – szintén – a földön, a mosogatógépbe pedig nem berakni kell a koszos edényeket, hanem onnan kiszedni. Hogy ez nekem nem jutott eszembe! Hisz így a toronyban nem fogunk megbotlani, lesz hely a szárítókötélen és a polcon, egyszersmind a mosogatógépben IS!
Mikor a szülő a lépcső, a sámli vagy a korlát ahhoz, hogy karnyújtásnyira legyen az elérhetetlen.
Különbejáratú plasztikai sebészünk szike híján a karmát használja. Az orrunk a kiszemelt testrész, azzal valami biztosan nem stimmel, mert valahogy mindig le akarja tépni. Ki lehetett a legnagyobb spanja azelőtt, a Voldemort?!
A kezdetek kezdetétől megy nálunk a muzsika, Rokink pedig mostanra maga is érzi és rakná a ritmust! Bár amit ő csinál, az metál!
A „már csak: felszeletelem a paprikát / befejezem a fogmosást / elrakom ezt a két tányért / felveszem a pulcsim / megkeresem a kulcsot kezdetű elképzeléseinkre adott reakció. Spigot ezredesünket a szó szoros értelmében a tenyerünkön kell hordoznunk!
Ez olyan, mintha épp azt mondaná: csak megnézem, mi van a szakadék szélén. Mert ez az irány, amerre minden van, amihez nem szeretnénk, ha hozzáérne. A WC, a macskaalom, a macskakaja, a lakás egyetlen, általa is megközelíthető, néha fedetlen stekkere.
Rendszerint játék közben születik ez a gondolat, valamit sürgősen közölnie kell az épp nem vele foglalkozó szülőjével, és elindul megkeresni.
Az esti eszem-iszom-dínom-dánom után!
Bármikor, amikor este alváshoz készülődünk. Hátra van még a pelenkapakolás, a lámpaevés és a függönycirkusz. Amit ma megtehetsz, ugyebár…
A nap bónuszgondolata, napközbeni vagy esti elalvás előtt. Ha nem fektetjük le egy meghatározott helyre a raklapon nyugvó matracunkra (de akkor is, ha igen), ő addig mászik és próbálkozik az ébren maradással, míg ránk nem borul. Az már mellékes, hogy ez időnként úgy sikerül, mint ahogy a kommandós a nyakánál szorítja a földhöz a tettest. De ez nekünk szól, ebből táplálkozunk.
Rokink minden gondolata a megérintésünkkel ér véget. Akármennyire is ordíthatnánk néha kétségbeesetten, hogy az égvilágon minden mozdulatunk és gondolatunk róla szól, a történetet megfordítva úgy néz ki, hogy neki meg rólunk.
Nekünk akarja megmutatni, hogyan tapsol a fakorongokkal, hogyan bújócskázik a függöny mögött, előlünk akar négykézláb megszökni – azért, hogy eredjünk utána, velem huncutkodik, mikor a laptopomon zongorázik és lebontja a billentyűzetet, valamint Anyucival, mikor épp keresi és megrángatja valamelyik tincsét, miközben ő reggel még épp szundítana. Hozzánk bújik, mikor új inger éri, és minden pillanatban közelebb kell lennünk hozzá, mint annak forrása, vagy egy addig idegen arc.
Ha az ő realitásába beszüremkedik a félelem vagy a kétségbeesés, akkor a miénket pokolnak érezzük. Ha meg az öröm, a móka és a kacagás, akkor majd’ szétfeszít a boldogság.