A cikk megjelent a Klikk Out 2019/12. számában.
A napló első fejezetei során kitértem arra, hogy néhányan furán fogadták azt, hogy bizony az országhatárokon kívül is élnek magyarok. Nem haragudtam persze rájuk, hiszen a kérdezősködés nem a rosszindulatnak, hanem inkább a tájékozatlanságnak volt köszönhető. Mostanában sokat gondolkodom a nemzeti identitás kérdéskörén, ahogy minden nap a „valódi“ magyarok közt járok-kelek. Azaz melyikünk is a valódi? Kik vagyunk mi, senkihez-sem-tartozó magyar ajkúak? Na és mi köze a focinak mindehhez?
Igaz, én már Csehszlovákia szétválása után születtem (a demokráció leánya vagyok, höhö), viszont azt azért megmosolygom, mikor valaki még mindig úgy beszél Csehszlovákiáról, mint egy ma is létező államról. Az a tapasztalatom, hogy a lakosság jelentős része nem nagyon ismeri a szomszédos országokat – kivéve, ha származik onnan családtagjuk, barátjuk. Na, akkor aztán meg is van a közös fonal, a szimpátia, ami alapján engem is valahová be tudnak sorolni. Bele egy dobozba, fel a polcra, kész.
A vezetéknevem egyenesen talány. Számomra mondjuk semmi különös nincs abban, hogy Andrea Kovácsováként láttam meg a napvilágot, és mindmáig így is szerepel az okmányaimban.
Aki látja leírva, máris gyanakvóan kezd kérdezősködni, hogy külföldi vagyok-e. Legutóbb egy masszázsterapeuta érdeklődött ezzel kapcsolatban, neki magyaráztam el, hogy kerülök ide. A válaszomnak nagyon megörült, majd boldogan elmesélte, hogy annak idején Biatorbágyon egy csomó szlovákiai magyarral dolgozott együtt, és mivel annyira tetszett neki a beszédstílusuk, folyton beszéltette őket.
A tájszólás bizony tagadhatatlan és szerves részem. Ha otthon járok, csallóközi módjára beszélek, ha Magyarországon tartózkodom, jobban odafigyelek arra, hogy szép legyen a kiejtésem és kiszűrjem a szlovák vendégszavakat. Valahogy nem akarok „más“-nak tűnni egy országban, ahol jelenleg bármivel lehet ijesztgetni, ami „idegen“ és ahol üres üvegekkel dobálják meg a villamoson azt, aki külföldiül társalog (az eset tényleg megtörtént november közepén a 17-esen, amivel jómagam is gyakran utazom).
Az ingázás félóráit olvasásra, tanulásra használom mostanság. Nemrég szembejött velem a Facebookon egy online kérdőív. Mivel tudom, hogy a főiskolásoknak, egyetemistáknak minden kitöltés aranyat ér, szívesen válaszolom meg ezeket. Ez a felmérés az identitás kérdéskörét feszegette és emlékszem, az egyik kérdésnél azt kellett kiválasztani, hogy a felsoroltak közül melyik csoporthoz sorolnám magam. Nagyjából ezek voltak a válaszlehetőségek: szlovákok, magyarok, felvidéki magyarok, csallóközi magyarok, szlovákiai magyarok – és volt gondom bőven, hogy melyiket jelöljem meg. Nagyon sok rétegű a hovatartozás kérdése – országhoz, nyelvhez, kultúrához, de még az adott tájegységhez is kötődik, ahonnan származom.
Mennyire lehet identitást őrizni úgy, hogy minden irányból hat ránk a globalizációs folyamat? Hogyan lehet a káros általánosítások alól kibújni, ünnepelni és büszkén vállalni a különbözőséget, rosszalló pillantások nélkül?
Magyarországon jelenleg tombol a futballőrület és a stadionba járás is népszerű időtöltésnek számít. Ősszel került megrendezésre egy szlovák-magyar meccs a Groupama Arénában, amit nagy érdeklődéssel néztem végig én is. Másnap megkérdezték, kinek szurkoltam – naná, hogy a magyaroknak, így szoktam meg, számomra ez a normális felállás: A meccs elején hajtás, mindenki csúcsformában, esetleg gól(-helyzet), aztán a második félidőre csökken az iram, fáradnak a fiúk. Nem baj, van még hátra húsz..tíz…öt perc. Jól megy a passzolgatás hátul. Három percet hosszabbít a játékvezető. Itt az utolsó esély, már csak egy perc a lefújásig, reménykedés az utolsó másodpercig. De nem, az is csak egy nyomorult kapufa, a labdát kirúgják, vége.
A végén megállapítjuk, hogy végül is a számok alapján mi voltunk a jobbak, a bíró meg vak, miénk az erkölcsi győzelem. Nem rosszból, de ez annyira magyar! 🙂
Történt nemrég egy másik fontos rangadó is, felavatták az új Puskás Ferenc Stadiont. Gyönyörű az épület, kívülről a nemzeti trikolór színeivel megvilágítva még szebb. A meccs előtt négy dunaszerdahelyi diák énekel. Mindenki ott van, aki számít. Bárki mást választhattak volna, tele van énekesekkel, előadókkal az ország. De ők mégis határon túliakat választottak a Nélküledhez – annak, ott külön üzenete volt.
Pár nappal később pörgetem a híreket, a szokásos portálokat bújom, a metrón utazva bőven van rá időm. Az indexes újságíró megírta élete cikkét, amelyben büszkén vállalja „lázadását“, hogy a többi birkával ellentétben, ő aztán nem állt fel a dal éneklése alatt. Nem ismeri ugyanis a szerzeményt, de még jó, hogy nem a székely himnusz szólt, mert az még giccsesebb. Frusztráció és önteltség fröcsög az irományból.
Mi az haver, savanyú a szőlő? Savanyú az összefogás, a meghatódás jelei a nemzeti színre festett arcokon? Istenem de jó, hogy a jellem nem nemzeti hovatartozás függvénye…