…“csárdást jár a haLverő”… zeng az ének a fürdőszobából, a Fiúk énekelnek. Itt van ugyanis a heje-huja vigalom, a farsang. A bőség zavarában nehéz a választás, mert az egyik nap rendőr akar lenni az Ovisom, aztán fodrász, de péntekre már inkább orvos.
Elmeséltem neki, hogy én milyen jelmezekben virítottam anno. Nem értette. Hát, én sem.
Voltam például teknősbéka.
A szüleim nagyon szerettek engem, de a farsangi jelmezeimet nem az alapján választottuk ki, hogy, „vajon mi lenne a szíved vágya, Ágikám, kinek a bőrébe szeretnél bújni?“. Ők inkább a gyakorlatiasabb vonalat képviselték – mi van otthon, miből alkothatunk. Ki merem jelenteni, hogy a pincéjükben minden (is) megtalálható, semmit nem dobunk ki, minden jó lesz valamire. Ott van az egész hetvenes és nyolcvanas évek, a sarokban egy Modern Talking-bakelittel, orosz nyelvű borítóban, de ha jobban keresnénk, talán Aradszky Lászlót is megtalálnánk a nejlonblúzok közt. Szóval így lettem teknősbéka. Barna, illetve zöld ruhában, a hátamra erősített lavórral. Nincs róla képem. Talán nem is baj.
Voltam hirdetőoszlop is.
Ez Apukám műve volt. A szüleim szorgalmasan szegfűztek, kartondobozzal tele volt a ház. Erre a kartondobozra került precízen az 1996-os Új Szó januári hónap összes száma, plusz néhány Kiskegyed.
Voltam Geri Halliwell.
Tombolt a Spice Girls-időszak, és én saját utamra léptem, többé nem engedtem a szülői fantáziának. Anyukám nem értette a koncepciót, de szorgalmasan gyártotta nekem piros pamutfonalból a tincseket a hajamba, hozzá pedig a suhogós nadrág és a citromsárga teletalpú cipő dukált. Az öttagú lánybandát négyen alkottuk a farsangi bulin, de minket ez egyáltalán nem érdekelt.
Édes kisfiam, ugye, pár év múlva sok pénzért egy terápia keretén belül megbocsájtasz majd nekem, hogy a jelmezedet nem saját kezűleg varrom meggörnyedve a lámpafénynél, hanem kis kínai barátainkat hívom segítségül. Hidd el, mindenki jobban jár.