Csak kevesen mondhatjuk magunkat „tiszta” szerdahelyinek, bár itt születtünk, gyökereink szerteágaznak a felvidéki rónaságon. Az, hogy honnan származnak elődeink, meghatározhatja mindennapjainkat, a szokásainkat, a jellemünket, de például a tájszólásunkat is. Talán a szerencsének is tudható, hogy a családomban mindenki csallóközi, így a családfa kutatásánál nem kellett hosszú kilómétereket megtennem, hogy felfedezzem, ami eddig kimaradt az életemből. Például az emberi jellem miértjére adott válaszokat, amivel hosszú ideje illet az, aki ismer:
A szigorodat és az egyenes tartásodat anyai nagyapádtól örökölted, aki tántorítatlanul kiállt az elvei mellett, de egyszersmind szerette az életet, annak minden szépségével és bajával együtt. De szívet és alázatot is látok benned, pont, mint apai nagyapád volt egykoron. Talán a sorsa miatt, esetleg mert megtanult beletörődni az elfogadhatatlanba és minduntalan örült a legkisebb reménysugárnak is.
Már jó ideje nincsenek köztünk, a padok melyekre annak idején leültek megpihenni üresek, ám tetteik a város emlékezetében élnek az idők végezetéig. Immár, mint dunaszerdahelyi polgárok a város sírkertjében alusszák örök álmukat. Azt hiszem minden családban akad ilyen személy, aki életútjával köztiszteletet vívott ki.
Anyai ágon albári és tonkházai nagyszülőkkel büszkélkedhetem. Közülük a nagyapám származott Albárról, és munkája által került a városba…
…pontosabban Kistejedbe. Mátis Lajos, gyermekkoromban a kultúrház gondnoka és mindenese volt egyben. Ebből az időből kedves emlékeim vannak a VMK-ról, olyan helyre is bejuthattam, ahova más halandó talán nem. Ilyen volt például az alagsori tekepálya vezérlője, vagy a nagyszínpad azon területe, ahova a színdarab után „eltűnik” a függöny, és maga a színpad is egyben.
Ott volt még a mozi vetítőterme a hatalmas tekercsekkel és köralakú pléhdobozokkal. Azt is láttam, hogy cserél tekercset a technikus vetítés közben, és a nézők alig érzékeltek valamit belőle, egy szempillantás alatt átugrott a filmkocka egyik tekercsről a másikra. Volt egy hatalmas kulcskarikája, ami minden ajtót megnyitott, legszívesebben a fűtőházba kísértem le őt, ott tartotta ugyanis a papagájait.
Valóban karakán ember volt, kemény, mint a szikla, ilyen szellemben nevelte édesanyámékat is.
De egyben nagy kártyajátékos hírében állt, és bizony nem szeretett veszíteni. A Bacsák utcai „füstös” kocsma volt az egyik törzshelye, a csalóknak ott pedig nem volt maradásuk. Egy alkalommal rám is megharagudott, úgy istenigazából. Láttam rajta, amint összeráncolta szemöldökét, pedig én igazán nem csaltam. Csupán annyi történt, hogy szerencsés volt a lapállásom römiben, és játszmát nyertem ellene. Én a gyerek, egy profi ellen! Mérgében azonnal rágyújtott egy Symphoniára. Talán, ha nem lett volna olyan erős dohányos… Még nyugdíjas sem volt, amikor elhatalmasodott rajta a kór, és elvesztette élete utolsó „kártyapartiját”. Mindössze tizenkét éves voltam ekkor…
Apai oldalról csilizradványi, valamint tanyi őseim voltak. Aztán mikor jött az ’65-ös nagy árvíz, idősebb Bögi Géza összepakolta a dolgait, kézen fogta feleségét és édesapámat…
…két gyermek elvesztése után Isten úgy döntött, viszi a házat is. Csilizradványt elöntötte a Duna, a kutya meg a jószágok is odavesztek. Megjárta a háborút, a teste repeszdaradokkal volt tele. Ezek után mondja meg valaki, hogy maradhat meg egy ember annyira jámbornak, amilyen a papa volt? Amikor a világra jöttem, már ő volt a Rózsaligetben mindenki „Géza bácsija”. Kevéske nyugdíja mellé télvíz idején fűtői állást vállalt, amúgy „maszekba” a közeli utcában. Bizony a nyolcvanas évek elején még szénkazánok voltak a társasházak pincéjeiben. Azt a fura illatot az összes ruhám bevette, de szerettem lapátolni, úgy hittem, tényleg segítek nagyapámnak.
Közben hallgathattam véget nem érő történeteit, arról is, ahogy az autobusszal megérkeznek a városba, majd egy blokkba költöztek, ahol szinte mindenki az árvíz elől menekült el.
Hogy miképpen szakadt át a gát Csicsónál, és hányszor volt hadifogságban a háború alatt? Aztán a „munkám” után mehettem játszani. Akkor még a mostani piac helyén voltak hinták, szemben pedig a Vermes-villa kissé elhanyagolt udvara. Volt még egy játszópark az iskolával szemben, a papa leült a padra, és rágyújtott egy cigire, amúgy kedvtelésből. A Marsnak kellemesebb illata volt a Symphoniánál. Hétvégenként természetesen a Bögi papa is meccsre járt, ahogy minden rendes szerdahelyi. Valami furcsa oknál fogva egyik nagyapám a déli kapu mögött, a másik pedig az északi kapu mögött érezte jól magát. A szigor és az alázat egy ponton mégiscsak találkoztak. Akkor talán, a választ is megtaláltam magamban…
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK