ANKÉT: Neked mi a legszebb élményed? – Szabó Máriát, Házi Csillát és Lengyel Juditot kérdeztük

Az elmúlt napokban sok nehézséget éltünk át, s ez még egy ideig így is lesz. Éppen ezért gondoljunk vissza kicsit a pozitív emlékeinkre! Töltsük meg szívünket szeretettel és melegséggel, hiszen a nehéz napokat csak így tudjuk átvészelni. Inspirációként Szabó Máriát, Házi Csillát és Lengyel Juditot kértük meg arra, meséljék el nekünk életük legszebb élményét.

Szabó Mária, 48
pedagógus

Egyetlen élményt nem tudok kiemelni, talán azért, mert nagyon érzékeny ember vagyok, nagyon sok minden megfog és megérint, mondhatni napi szinten. Ezért nem tudok egyetlen hatalmas élményt mondani, mert szerencsére nagyon sok szép élmény volt az életem során. Egyet-egyet tudnék kiemelni ezek közül.

Egyértelműen a legnagyobb élményeim közé tartozik a két fiam születése. Az egyikük már 23, a másikuk 20 éves. Ugyanakkor pontosan emlékszem arra a napra is, amikor a barátnőimmel, ’94-ben letettük az államvizsgát. Akkor még nem voltak mobiltelefonok, így a klasszikus telefonfülkékből telefonáltunk haza. Öten-hatan sorban álltunk a fülke előtt, emlékszem, úgy mutatkoztunk be a telefonban, hogy a nevünk elé odatettük az újonnan szerzett titulusunkat, tehát Mgr. Szabó Marika. Ez is egy hatalmas élmény volt.

Nagyon tudok lelkesedni továbbá egy filmért, egy színdarabért, vagy egy jó beszélgetésért. Most például van az életemben egy új, nagyon különös barátság, amire nem is igazán tudok magyarázatot adni. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen közel tudok kerülni egy diáklányomhoz. Ez a barátság egy óriási adalék az életemben, ezért szintén a szép élményeim közé tartozik.

Legutóbb Jeanne d’Arc-ot láttam a Katona József Színházban. Két méterről láttam a főszereplőt, Mészáros Blankát, amikor könnyes volt a szeme. Két órán át, szünet nélkül zajlott a darab. Ekkora katarzist talán még sosem éltem meg. Látni, hogy egy színész ennyire ott van a színpadon, látni, milyen az, amikor üldöznek, bántanak, megaláznak és egyebek.

Nagyon sok ilyen pillanatom van, talán ezért tudok tanárként még ma is lelkesedni a munkámért, mert ilyen ember vagyok. Azt vallom, hogy minden napban kell lennie egy kis csodának. Az, hogy mi ez a csoda, mindenki maga dönti el.

 

Házi Csilla, 34
tánctanár

Első hallásra elég nehéz kérdésnek tűnt, mivel rengeteg szép élményem van az életemben, de egyet talán mégiscsak ki tudnék emelni: A TRIATLON (1,5 km úszás, 40 km kerékpározás, 10 km futás) és az IRONMAN (1,9 km úszás, 90 km kerékpározás és 21,1 km futás) embertpróbáló versenyének teljesítése 2 nap alatt.

S hogy miért olyan emlékezetes nekem? Mert mindezt egy sérüléssel a lábamban csináltam végig, és olyan dolgokra tanított meg az élet, mint a kitartás, fájdalomtűrés, alázat és hála.

Hálás vagyok az életnek, hogy átélhettem azt a felemelő érzést,mikor a vörös szőnyegen futottam be a célba és tapsvihar közepette zengték a nevemet a mikrofonok.

Lengyel Judit,  32
pszichológus

Timi, az elektív mutizmussal, azaz választott némasággal élő kislány sok mindenre tanított meg. Anyukája keresett meg egy délután azzal, hogy pszichológusra lenne szükségük. A logopédus megállapította a problémát, ám mivel nem beszédhibáról volt szó, pszichológiai segítséget tanácsolt. Az elektív mutizmusnál a gyermek maga választja ki a helyzeteket, amikben beszél. Csak az általa választott emberekkel kommunikál, és az előítéletekkel ellentétben ezt nem dacból teszi. Ez egy új problémakör volt számomra.

Az első találkozásunk után, ami főként hallgatással és az én próbálkozásaimmal telt, rájöttem, apró léptekkel kell előre haladnunk, türelmesnek kell lennem. Rajzolással és a rajzokba rejtett kommunikációval, valamint “igen-nem” bólogatással haladtunk előre, én kérdeztem, ő a válaszát lerajzolta. Máig megvan az első rajza egy nyusziról a “van-e háziállatod?”- kérdésre. Fokozatosan oldódott a hangulat, Timi örömmel jött a találkozókra.

Egyik alkalommal, egy társasjátékkal készültem, amiben az egyes kártyákról kellett felolvasni a feladatot. Az első szavai az így felolvasott feladatok során hangzottak el. Végre hallottam a hangját! Egy másik alkalommal kesztyűbáboztunk. Timi – ujjacskáján az állatfigurákkal – folyékonyan beszélt, hangokat utánzott. Nagyokat nevettünk. Később fokozatosan megnyitottuk a kétszemélyes üléseinket mások előtt is: hívtam kolléganőket, barátnőket közös játékra, oldódásra.

Timi egyre bátrabb lett, „megmutatta hangját” másoknak is, az iskolában is egyre több emberrel beszélt. Türelemre tanított, arra, hogy vannak dolgok, amiket ki kell várni, nem szabad erőltetni, csak így sikerülhet feloldani a blokkot. Hálás szívvel gondolok vissza erre az élményre.