NYITÓKÉP: NBAE
1996-ban én épp azzal foglalkoztam, hogy megszületett az unokaöcsém, büszke nagynéni lettem nyolcévesen. A világ mit sem érdekelt, pláne nem a kosárlabda. Mai napig elugrok, ha egy labda közelít felém. Nem vagyok egy sportoló alkat, na.
Az viszont tagadhatatlan, hogy a nagyobb srácok akkortájt lógós gatyában, fehér, magasszárú cipőben pattogtatták a labdát, kosárra dobtak, több-kevesebb sikerrel. A fiúk nagyrésze ugyanis tudta ki Michael Jordan, sőt rá is akart hasonlítani, vagy legalábbis olyan jól akart játszani és zsákolni, mint ő. De ott volt még a cserélgetős kártyákon Pippen, Rodman és Magic Johnson is.
Az utolsó tánc (The last dance) c. dokumentumsorozat a Chicago Bulls 1996 és 1998 közötti második triplázását mutatja majd be.
A riportokkal, televíziós bejátszásokkal, soha nem látott felvételekkel tarkított tíz részes sorozat fő eleme Michael Jordan pályafutása, élete csapattársaival való kapcsolata és a Chicago Bulls felemelkedése. Még egy olyan ember számára is, mint én, aki fél a labdajátékoktól, szinte a székbe nyomja a sorozat hangulata, feszessége, ahogy az idősíkokkal játszva építi fel a történet miértjeit. Élményeikről, emlékeikről mesélnek az akkori sportriporterek, pályatársak, vetélytársak, edzők és Jordan édesanyja is. Nem vagyok filmkritikus, sem hozzáértő. Szeretem a jó és érdekes sorozatokat, és ez minden szempontból fergetegesre sikeredett.
Hogyan motiválja gyermekét az apa, hogy jó, s mi több, ennek a sportágnak a legjobbja legyen?
Hogyan kúszik be a média a kosárlabda istenének életébe, üldözi s teszi fel unos untalan ugyanazokat a kérdéseket?
Hogyan hatnak egymásra, fogadják el egymás bogarait, furcsaságait a csapattársak, akik a világ akkori legjobb csapatában játszottak?
Egyébként Michael Jordan nyilatkozatait az őszinteség, humor és az egyszerűség jellemzi, nincsenek benne nagy szavak, vagy instrukciók ahhoz, hogyan legyen valakiből sikeres és eredményes sportoló. Egyszerűen, csak mesél. Nekem olyannyira szimpatikusan, hogy kedvem is támad egy kis labdajátékhoz. 😀