A cikk megjelent a Klikk Out 2012/01. számában.
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Fotók: Ugróczky István
Fibi Sándor. Ez a név hasonlóan zeng, mint a tanár úr zamatos, tanári arisztokráciával fényesített hangja. Miközben a számítógépembe pötyögtettem a beszélgetést, fülhallgatón keresztül hallgattam a tanár úr történetét. Olyan volt, mintha egy irodalmi esten hallgatnám egy klasszikus regény elbűvölő felolvasását. Csobogás egy forrásból.
Tanár úr, emlékezzen vissza arra az időszakra, amikor a katedra másik oldalán ült.
Érdekes világ volt. Az jellemezte, hogy a pedagógusnak abszolút tekintélye volt. Én egy kis faluban kezdtem iskolába járni, Fülekpüspökiben, 1952-ben. A tanító néni szava szent szó volt, felért azzal, amit a plébános úr mondott. Egy faluban a tanító néni minden szülőt ismert, és ha netalántán az iskolában rossz voltam, akkor az édesanyám hamarabb tudta meg, mint ahogy hazaértem az iskolából… Az alapiskola felsőbb tagozatát Füleken abszolváltam. Szóról szóra abszolváltam, mert naponta négy kilométert kellett gyalogolni.
Meséljen a tanárokról.
A füleki tizenegy évfolyamos gimnáziumban a tanári mentalitás és a tanári módszertani felkészültség, valamint a mindennapi munka egész spektruma volt előttünk. Másként tanított a doktor Molnár tanár úr, akinek az órái humorral voltak tele, másként Vassányi tanár úr, aki soha nem kiabált, másként a tiszteletet parancsoló megjelenésű doktor Lóska Lajos, vagy éppen a roppant nehéz matematikát érthetően magyarázó Kálosi János tanár úr. Érdekes dolog, hogy mikor tanár lettem, valahogy az én megnyilvánulásomban is ott voltak ezek az emberek. Persze, volt olyan pedagógus is, akitől megtanultam, hogyan nem szabad tanítani…
A tanár úr tavaly a Civil a pályán c. sorozatunkban Kiss Balázzsal beszélgetett: „Számomra a sport egyfajta kötődést is jelent” * És megkérdeztük a csernobili atomerőmű katasztrófája kapcsán is: Miként látja a katasztrófát Fibi Sándor?
Mi volt a legnyomósabb ok, ami miatt a pedagógiát választotta?
Az, hogy jó helyre születtem – a bátyám és az unokatestvérem pedagógusok voltak. A nyitrai egyetemen a legnagyobb példaképem az a Teleki Tibor tanár úr volt, aki gimnáziumon is tanított, és aki barátként, társnak fogadta el a diákokat. Szeberényi Zoltán tanár úr megtanított minket, hogyan kell az adott tananyagot megtanítani, hogyan kell módszertani szempontból megtervezni, felépíteni az órát, hogyan kell vezetni a diákokat a tanítási órán, mi mindent kell előre tudnunk és látnunk, mielőtt kiállunk a katedrára. Ez az, ami hiányzik ma az egyetemet végzett fiatal kollégáknál. Módszertani szempontból kiállásból, pedagógus beszédből, kommunikációból nincsenek felkészülve. Ezt utólag kell nekik megtanulni.
Milyen pedagógiai alapszabályokat sugalltak Önnek ezek a példák?
A pedagógiai munkához való hozzáállást. Belénk nevelték azt, hogy felelősek vagyunk nemcsak a munkánkért, hanem azért, hogy mi lesz a gyerekekből, akiket tanítani fogunk. Ennek tudatában az ember soha nem ment felkészületlenül az órára.
Minket magyar pedagógusokká neveltek. Belénk nevelték, hogy az adott esetben a Felvidék magyarságáért is felelősséget kell vállalnunk.
Az a generáció, mely a 60-70-es években jött ki a nyitrai egyetemről, ők ilyen pedagógusok. Azt gondolom, hogy a nyitrai pedagógiai karnak a Felvidék magyarsága rengeteget köszönhet.
Az iskola mint munkahely…
A feleségemmel együtt az első munkahelyi kihelyezésünk Bősre szólt. Az iskolaigazgató, Miklós Feri barátom már a bejáratnál várt. Rossz hírrel. Kettőnk közül csak egy részére volt hely… Így kerültünk mindketten Vásárútra. Ott lettünk mi igazán tanítók. Magyar-szlovák szakosok voltunk. Pár évig tehát Vásárúton tanítottunk. A dunaszerdahelyi Lenin utcai iskolának – szlovákiai magyar iskoláink egyik legnagyobbjának – az igazgatója, Török László hallott rólam, egyszer megkeresett és az iskolájába hívott tanítani. Itt egy év után helyettes lettem, 26 éves voltam. Akkoriban történt, hogy rossz helyen, rossz kérdést tettem fel. A minisztérium akkori nemzetiségi osztályvezetőjének, Mózsi Ferencnek mondtam: „Magyarázza meg, hogy személy szerint ki felel azért, hogy a magyar iskolák ilyen pocsék tankönyveket kapnak?“ Válasz: „Kedves kolléga, jó helyre címezte kérdését, mert én…“. Egy év múlva a minisztérium nemzetiségi osztályán dolgoztam, tizenegy évet töltöttem itt.
Ez nagy iskola lehetett.
Az bizony. Pár éven belül a nemzetiségi osztályt vezettem. Két-három évig, három szakelőadóval és egy titkárnővel. Ezzel a csapattal az ukrán és a magyar iskoláknak mindent be tudtunk biztosítani. Az első munkanapomon történt:
A kormányhivatal nemzetiségi osztályának a javaslatára megbukott az iskolaügyi minisztérium indítványa, az ún. kétnyelvű oktatás bevezetése. A politikai hatalom akkor kapott először a képére a nemzetiségiektől. Egy politikai hatalom által kidolgozott asszimilációs terv megbukott.
A rendszerváltás 1989-ben nagy mérföldkő volt az egész társadalomnak…
A rendszerváltás utáni első iskolaügyi miniszter, Ladislav Kováč, aki egy okos ember volt, az akkor alakuló pedagógusszövetséggel felvette a kapcsolatot. Kilencven januárjában, Nyitrán találkozott a magyar tanárok képviselőivel. Meglepetésünkre mindent megígért. A tanácskozás után hazament, és másnap az irodája ajtaját nyitó-csukó emberek bizonyára számára is váratlan, kellemetlen kérdéseket tehettek fel neki, mert Kováč úr véleménye huszonnégy óra alatt megváltozott… Valahol itt kezdődtek a gondok. A magyarság naivan elhitte, hogy az elképzelései a demokráciában teljesülni fognak, és rendkívül könnyen.
Mik voltak a kormány legszomorúbb döntései – a magyarság szempontjából?
Visszatért az asszimilációs hadművelet kísérlete, melynek „alternatív oktatás“ lett a fedőneve.
Hajszálon múlott, hogy a magyar iskolák magyarságát felszámolják. Akkor kezdődtek el a viták a magyarországi tankönyvekről. Máig nem lehet őket használni. Ez különösen a középiskoláknak katasztrófa, mert vannak olyan szakok, melyeken 30-50 magyar gyerek tanul. Ennyicske gyereknek nem lehet lefordítani minden tankönyvet. Logikus lenne, ha a könyveket megvehetnénk Magyarországon, de nem lehet, és a középiskola szlovák könyvekből tanít magyarul. Abszurd…
A magyar oktatás a szlovák asszimilátorok szemében egy hihetetlen nagy szálka.
Egy gondolat arról a nyolc évről, amikor a magyar párt tagja volt a kormánynak.
Ha ezt a nyolc évet egy kiérlelt koncepció határozott és következetes alkalmazása jellemezte volna, akkor ma már máshol lehetnénk. A magyar oktatásnak volt egy óriási szerencséje, hogy 1990-ben megalakult a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Ez a civil szerveződés a magyar pedagógusokat sokkal jobb gondolkodási, szemlélet és módszerváltásra készítette fel, mint a szlovák iskolaügy a szlovák kollégákat. Mi a magyarországi kollégáinktól sokat tanultunk. Ez a szövetség érdeme. Következetesen kiállt a magyar oktatás problémáinak megoldása mellett.
A minisztériumból térjünk vissza az iskolába.
A minisztériumból kis kerülővel – valamivel több, mint két évig Szlovákia egyedüli magyar tanügyi igazgatójaként dolgoztam Dunaszerdahelyen – visszamentem a régi iskolámba, ahol öt évet töltöttem. 1997-től a Hviezdoslav utcai Vámbéry Ármin Alapiskolában lettem igazgatóhelyettes. 2000-től mint igazgató tevékenykedtem, tíz évig. A demográfiai hullám akkor volt a legerősebb, egyszerűen kevés volt a gyerek. Lépnünk kellett, hogy a szülőnek a város másik részéről is érdemes legyen hozzánk hozni a gyereket. Egy-két éven belül ez sikerült, és ajánlom más iskoláknak is, elérni a tanítók 85-90 százaléka közt a szemléletváltást. Megmagyarázni a pedagógusnak, hogy az iskola a gyerekek, másodsorban a szülők miatt épült, és a pedagógus azért van ott, mert szolgáltatást nyújt. Olyat, amilyet a szülő nem tud.
Próbáltunk olyan iskolát kialakítani, ahol a gyerek volt a központban. Mi kell ahhoz? Megkérni a szülőket, hogy bízzák a gyerekeket a pedagógusra. Ez az egész napos iskola gondolata volt, amikor házi feladat nélkül megy haza a gyerek. Akkor a tanulók száma 375 körül volt, most 578.
Sokáig dicsekedtünk a régi rendszer oktatási minőségével. Egy felmérés azonban rámutatott, hogy gyenge szinten tudjuk megérteni a szóbeli kérdéseket, ami egy alap dolog az oktatásban.
Pontosan. Magyarországon már egy kicsit előbbre vannak ebben, ők is kaptak egyet a frakkjukra a PISA-felmérés során. Ez a lényeg – az értő olvasás. Úgy tanuljon meg a gyerek olvasni, hogy értse, amit olvas. Ezt viszont nem lehet rohammunkával végezni és nem lehet mindenkivel az osztályban egyforma tempóban tanítani. Hiába van az osztályban húsz gyerek, húsz elsős, húsz hatéves – ezek mellékes tényezők. Ott húsz individuum van. Ez a szlovák oktatás nagy baja. Kötelezően előírt anyag, ezt kell megtanítani márciusig és kész… Nem sikerült elérni, hogy a tananyag szétírásánál ne 5-9, hanem 5-12 dimenzióban gondolkodjunk. Persze, az is benne van, hogy azok, akik a tanterveket írják vagy soha nem tanítottak, vagy nagyon régen. Rengeteg felesleges dolog van, amit át lehetne tenni a középiskolába, de akkor se lenne baj, ha teljesen kimaradna a tananyagokból.
Más. Vannak olyan iskolák is, ahol a tanárok a végkimerülés küszöbén vannak. Hatalmas az agresszivitás a diákok részéről. Sokszor a szülők is hozzájárulnak.
Teljesen igaza van. Ez egy teljesen más világ, más értékrenddel, más társadalmi viszonyokkal. Az embereknek olyan jellegű problémáik vannak, amiknek a megoldása egész embert igényel. A szülők egy része annyira le van terhelve, hogy örül annak, ha nem kell a gyerekéhez hozzászólni. Feltételezem, hogy a szülő érzi, hogy ez nem jó, ezért a gyerek minden kudarcáért sokszor az iskolát teszi felelőssé. A pedagógusnak itt kulcsszerepe van. Ezekre a dolgokra úgy reagálni, ahogy egy pedagógusnak reagálnia kell.
Ha egy erkölcsileg megbomlott társadalomban valakinek meg kell őrizni a józan gondolkodást, akkor az a pedagógus.
Azért mi az iskolánkban azt mondjuk a szülőknek, a gyerek után ő a legfontosabb. Van már 20-30 szülő, aki beül délelőtt az osztályba és megnézi, hogy mi folyik ott. Nagyon bízunk abban, hogy egyre több szülő tartja fontosnak, hogy együtt működjön az iskolával, a pedagógussal. Talán ezért is, nálunk nem fajultak el az Ön által említett dolgok.
Végszó?
Kollégák, egyre kérem Önöket, egyenes gerinccel folytassák tovább hivatásuk gyakorlását. Egy iskolaigazgató, de egy pedagógus sem ijedhet meg senkitől, ha a magyar iskola érdekében lép.
Ha igaza van, akkor kötelessége kiállni mellette. Ne érdekelje, hogy mit mond a politika, vagy, hogy nincs politikai akarat. Ha jól dolgozik, a tantestület ott van vele. Ha még jobban dolgozik, akkor a szülők is mellette lesznek. A magyar iskola ér annyit, hogy mindenki egyenes gerinccel álljon ki érte. És ha sikerül felébreszteni a gyereknél a tudás iránti vágyat, akkor legyen már egyszer az, hogy többet tudjon a gyerek, mint a tanító. A tanító csak vezesse őt, hogy merre menjen tovább…