FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Amikor még gyerek voltam – ugye mennyi mondat kezdődik így, majd valami kedves történettel folytatódik, amire szívesen emlékszünk vissza?! Vagy azért, hogy felidézzük gondtalan süldőkorunkat, vagy mert saját gyermekünket szeretnénk „jó útra téríteni”. Hogy mi a jó és mi a rossz, vagyis mi az, amit mi annak vélünk. Viszont nem is olyan egyszerű az elmúlt korokat a mai világhoz hasonlítani, bár sokan megpróbálták már.
Például, hogy az egykori Aranycsapat napjainkban vajon milyen eredményt érne el az eurómilliókat kereső sztárfocistákkal szemben, vagy hogy a tejet tulajdonképpen közvetlenül a tehénből kifejve is meg tudjuk inni, persze csak ha volt az udvaron tehén. De még csak udvarunk se’ volt, s blokkos gyerekként a szerdahelyi óvárosban futkározó kóbormacskával is beértük, mintha az a saját háziállatunk lenne egy röpke pillanatra. Azt hiszem valóban gondtalan gyermekkorunk volt.
Édességnek megtette a lekváros kenyér, a csöcsösparadicsomot pedig mindig porcukorral ettük.
Ha játékról volt szó, ott lapult a zsebünkben egy zacskónyi agyaggolyó, amit földbe vájt lyukakba gurítottunk. Pitykő – én legalábbis így hívtam, a legügyesebb elnyerte mindet, aztán másnap anyámnak könyöröghettem, hogy vegyen helyette, mert ma biztosan sikerülne visszaszereznem. Tehetősebbek már akkor üveggolyóval játszottak, az is hasonló, madzaggal behúzható textilzacskóban várta a sorsát. Ha megszomjaztunk, kiürült ecetesüvegben vittünk vizet a Grundra, ami sokszor a nyolcadikról landolt a földre.
Aztán ott volt a sárgamálna, visszaváltható, fél literes üvegben, néha a piros is, majd megjelent a kofola.
Azzal az volt a gond, hogy a gyerek olyat nem ihat, mert koffein van benne. Ma bezzeg literszámra fogyasztják suliba menet a százszor turbózottabb energiaitalokat. A tejesüveg is visszaváltható volt, sőt a joghurtos is, csupán egyfajta ízben árulták, de nem tudtuk, mi az elég belőle. Főleg brióssal mennyei! Tudom, ma sem elképzelhetetlen kombináció, ám az a régi valahogy sokkal jobban ízlett. A Vámbéry téri boltban még ma is megtalálnám a helyét a polcon, hajlandó lennék érte taccsra vágni a tejcukorral való harcomat. Allergia? Ugyan már, a parlagfűben bújócskáztunk.
Ujjunkkal ráböktünk a számoló hátára, akinek aztán el kellett találni, melyikkel érintettük, egy tipp tíz, két tipp húsz, és így tovább.
„Opaszta” – így hívtuk ezt a játékot, vagyis amikor a számoló végzett, megfordulhatott és elkezdte keresni azokat, akik elbújtak. Nem volt elég bemondásra, tehát a „látlak Feri ott a zöld autó mögött” után vissza kellett még érni a „házba” és ott is bemondani, hogy „opaszta” Feri. Ha meguntuk, kidobósoztunk, és persze reggeltől estig fociztunk, a lányok meg gumiztak. Az ugróiskola még megvan mindenkiben? És az asztali foci, ami egy elég gyenge csocsó utánzat? A „focisták” egy nem túl nagy pályán rugóval érintkeznek a talajjal, és egy acélgolyó-labdát kell a kapuba juttatni. Az a gól!
Volt a piros csapat, meg a sárga csapat, az eredményt pedig a kapuk tetején lévő csúszkával számoltuk.
Kártyajátékban a kvartetó, meg a Fekete Péter vitte a prímet, az egyszerű dolgokban leltük a legtöbb örömüket. A városi gyerek falun nyaralt, a falusi meg a városban. Néha elég volt kiszökni a Félúti tóhoz, már az is szinte falunak számított. Mosatlanul ettük a gyümölcsöt a fákról, nem is rohadt ki a belünk a tartósítószertől. Úgy emlékszem, jó gyerek voltam, visszafeleselni nem volt ildomos, mert a büntetés az volt, hogy nem mehettem le játszani a többiekkel. Igazából a játékhoz nem kellett semmi, csak mi magunk és a társaink. Amikor én még gyerek voltam, hetven fillér volt egy csavart fagyi, vanília meg csoki. A stracsatella mindig elfogyott, pisztácia meg nem is volt.
Amikor én még gyerek voltam, Winnetou-filmek mentek a tévében szappanoperák helyett, volt Kérdezz felelek, meg a Kapcsoltam.
Amikor én még gyerek voltam, felnőtt szerettem volta lenni, most, hogy már felnőttem, pedig újból gyerek. Azt hiszem, az álmodozás sosem ér véget egy bizonyos korral, és ez így is van rendjén. Az emlékeknek pedig csupán az a dolguk, hogy megszépüljenek, és megmutassák mindazt, amiből újra és újra tanulságot meríthetünk.
(Roberto)