A héten színes, cukormázas tortákról álmodom, receptek lapozok és keresem a tökéletesen egyszerű megoldást, hogy a kis Szülinaposom elégedett legyen születésének ötödik napján. Sorra vettem az elmúlt évek tortáit, amelyeket kaptam, vagy épp szívem összes szeretetével sütöttem.
Amiket én kaptam:
A szülinapi tortáimat általában a nyárasdi mamám sütötte. A tortát rendszerin körbe kék és rózsaszín lentilkyk díszítették, csodaszép aranysárga piskótán terült el a habos, vajas csokoládékrém. Ezt a csodát sikerült egy alkalommal izgalmamban megreptetnem. Vagyis inkább kétszer. Egyszer az előszobában, egyszer a lépcsőkön.
Ha diós tortát látok valahol rögtön összefut a számban a nyál és arra gondolok, de jó lenne csak egyszer újra megkóstolni a nyárasdi búcsú forgataga előtt azt a diós tortát, ami mennyei főzött diókrémmel készült, büszke, magas diós piskótatésztával párosult. A világ legfinomabb tortája.
Soha sehol nem ettem olyat azóta sem.
Amiket én sütöttem:
Amikor az ember szerelmes, képes hazazötyögni busszal a zord januári hóban-latyakban, ellógni az egyetemi előadásokról, hogy megsüsse azt a szülinapi tortának nevezett izét, ami inkább egy diszkosz. De a szintén szerelmes ünnepeltet ez egy cseppent sem zavarja. Éljen a rózsaszín szemüveg!
Tavaly ősszel felvettem a sütőkesztyűt és hadat üzentem a marcipános tortáknak. A két saját kezemmel sütöttem meg azt a batmanes csokitortát ami ad1 lejtett, ad2 lelógott róla Batman jele, ad3 a kutyát, de még az ünnepeltet sem érdekelte, hogy éjjelbe nyúlóan dolgoztam, sodortam, színeztem a marcipánt. Én azóta is büszke vagyok magamra!