NYITÓKÉP: FEKETE NÁNDOR ILLUSZTRÁCIÓS FELVÉTELE
Az első félidővel tulajdonképpen nem volt semmi gond, egy független néző mind a tíz ujját megnyalhatta volna, jó iramú, pörgős kis focit láthatott. Csak nekünk csípte a szemünket, azt hiszem, úgy álltunk ki, hogy figyu Zsolna, itt vagyunk, adjátok meg magatokat. Viszont nekik eszük ágában sem volt feltartott kézzel ránk rontani, gyakorlatilag uraltuk a játékot, rengeteg helyzetünk volt, csak éppen mi kaptuk a gólokat. Egyelőre ez így szegényes jegyzet, mentes mindazon dologtól, amiért szívesen ragadok billentyűzetet.
Melós első félidő, zakatol a vonat, utazik az állomás. Szurkolók nélkül a foci olyan, mint a gyermek anya nélkül, vagy mint a leves só nélkül, egye fene, ha már itt esz a méreg: mint a vagon mozdony nélkül. Árva, ízetlen és üres! Egy alapkategóriás okostelefonon néztem, és főleg hallgattam (nagyon zavart), amint a zsolnai játékosok egymáshoz kurjongatnak, az edző folyamatosan utasít, miközben az az érzésem, mi nem is kommunikálunk a pályán. Kettő oda, majd egy kontakt gól, aminek alig van időnk örülni. Szünetben, hazafelé kerékpározok, természetesen megfordult a fejemben, hogy vége a győzelmi sorozatunknak…
És akkor mi van? Ha vége, hát vége, egyszer minden megszakad, csak a módja, na az nem tetszik. Mert azzal nincs gondom, ha kikapunk, ám ha magunkat verjük csalánnal, az nem baba.
Két baba, sziasztok, mondom a feleségemnek az ajtóban, mi a helyzet, de látja ő is. Akkor sorban: elmaradt egy tizenegyesünk, majd az első gólnál Müllerről pattan le egy zöldfülű sárgamezes, a német csúnyán „kifordult magából”, a másodiknál megint Müller „szökteti” a zsolnai csatárt. Az is szemet szúr, hogy Jedlička fénye valahogy halványulni látszik mostanában, átlagos a teljesítménye. Mondom ezt úgy, hogy ekkor már 4:2-re is vezethetnénk, a szögletarány meg 7:1 nekünk, ha jól emlékszem. Balić végül csak begyötri, igen ám, csak Jedlička meg bevédi – 3:1. Nem kell a para, de nem kell a mellébeszélés sem, szép a 8/8, de olcsón adjuk a kilencediket.
Bocs, de nem tudok tapsolni, és hiszem, hogy a „tanulnunk kell belőle” naiv mellébeszélés. Ami a kapunkra megy, az gól, tán’ így lehull rólunk a lélektani teher.
Az a mázsás bálvány, ami a tökéletességbe hajszol minduntalan. A második játékrész minőségileg nem marad el az elsőtől. Gólokat szerezhetnénk, miközben a két belső védőnk továbbra is csámpázik, és a két szélső futónk sem „hűséges”, igaz már az eredményért futnak. A Zsolna alig jut el a kapunkig, hát megtesszük nekik mi a „szívességet”. Csodálatos öngól Kružliaktól, hadd álljak azért mégis mellé, és gratuláljak, jó egészséget anyának és a kis csöppségnek. Nem ezen múlik, sosem volt ő Dušan Liba magasságokban, Müller mellett pedig önmaga szintje is nehezen elérhető. Kritikus szemmel tekintek az égre, ugye, a szép volt fiúk mégsem lenne helyénvaló.
Hülyeségekkel törődök, mert tudom, hogy egy hétig rajtunk nyáladzik majd a fél ország, és dörzsöli a tenyerét.
Sose’ legyen nagyobb örömük bennünk, éljék csak ki a frusztráltságukat, majd a bajnokság végén odadörgölnék az arcukba kajánul egy aranyat én is. Annyira átlátszó a helyzet, mikor kiérzed a riporter hangjából, hogy éppen ejakuálni készül, hogy szinte bánt a lelkiismeret. Szörnyen nehéz a mi keresztünk, bátor, aki beáll cipelni, néha vonszolni magával, és néha besározni testét is miatta. S mikor feleszmélsz, hogy ez tulajdonképpen csak sport, már késő, már függő vagy, ha nem kapnád meg a napi adagod, a delírium kínozna. Szörnyen nehéz a mi keresztünk, ám ez az, ami olyan szép benne. Békélj meg a tudatoddal, és dacolj az elemekkel… magyarul énekelünk, egész ország ellenünk!
Akkor is a DAC!
(Roberto)