Az éleslövészet után mindenkinek fülig ért a szája, viszont én még a két sör megivása után – amit a sikeres végrehajtásért kaptunk – órákig transzban voltam.
Az írás megjelent a Klikkout 2020/októberi számában.
Két katonatársam, akik mellettem ültek, csak azt kérdezgették, hogy’ volt merszem visszavenni automatáról kézi követésre. Esküszöm, a mai napig nem tudom. Egyszerűen belénk verték azt, hogy a kialakult szituációkban mit kell cselekednünk. Reflexszerűen tettem.
Estére aztán megjött a kiértékelés, 4,75-ös pontossággal találtuk el a célt, ami az alakulat történetében a legmagasabb pontszám volt. (5-ös volt a legmagasabb szerző. megj.) Másnap még kimentünk a sivatagban hagyott komplexumhoz, amit hermetikusan lezártunk, minden nyílását vazelinnal tömítve, hogy majd az utánunk következő csoport tudja használni.
A búcsúzkodás rövidre sikerült, hiszen nem voltak sokan az oroszok közül, akivel jóban voltunk, de én a „armában” szolgálatot teljesítő szőke démonnak beköszöntem.
Nem tudom, leírtam-e már, de az a nő úgy nézett ki, mint Amanda Lear popénekesnő, talán még a hangja is hasonlított. Elképesztően erotikus volt ez akkor számunkra.
Irány Volgográd…
A bevagonírozás sokkal gyorsabban ment, mint érkezéskor, hiszen már mindenki vágyott haza. Volgográdban viszont még pár óra erejéig megálltunk, hogy kitüntessenek bennünket.
A városközponttól három kilométerre, a Mamajev-dombon magasodik Volgográd jelképe, az egykori Szovjetunió leghatalmasabb háborús emlékműve, a Hazánk anyja nevű szobor, amely leleplezése idején még a világ legmagasabb szobrának számított. A 85 méter magas, vasbetonból készült monstrum talapzatánál több ezer elesett orosz katona neve olvasható, a műemléknél lévő öröklángot pedig négy díszegyenruhás katona őrzi. Itt sorakoztunk fel, és jött el kitüntetni bennünket az orosz légvédelem első embere.
Itt jegyezném meg, hogy civilbe vonulásom után nagyapámnak, aki 6 évig élvezte az orosz hadifogság vendégszeretét, meséltem ezeket a dolgokat, és bizony könny szökött a szemébe.
Nem mellékesen, azért az oroszok kitettek magukért. Katonazenekar és díszőrség is megjelent a tiszteletünkre. Itt lett kpt. Wolf major, és sokan mások is rangemelést kaptak. Én nem, hiszen akkor már kétszer voltam becsukva, mindig valami fa@ágért.
Ágcsernyőnél még egy átrakodás, de mi volt az ahhoz képest, hogy már nyolcadik napja útban voltunk hazafelé. Érdekes módon nem haza igyekeztünk, hanem a kaszárnyába, de úgy hiányzott a „hazai” levegő, hogy szinte a másik otthonunknak tekintettük.
Valamikor éjjel érkeztünk, és tudtuk, másnap szinte senki nem lesz a kaszárnyában a hivatásos katonák közül.
Kértünk is egy jó kimenőt estére és megünnepeltük a sikeres orosz-kazah kiruccanást.
Lassan, de biztosan telt a 730 nap, és nekem még volt 15 nap szabadságom. Major Wolf személyesen írta alá a legtöbb napot, amit csak kapni lehetett, és megtoldotta egy gesztussal. Minden börtönben eltöltött napomat elengedte, amit rá kellett volna szolgálnom. Összesen 28 napot, ami ugye, nem kevés egy katona számára.
(Következik: 50 nap, meg az utolsó három, avagy a civilbevonulás!)