FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
Anno a foci inkább a férfiak kedvtelésének számított, de mert sokat változott a világ, manapság a szerdahelyi lelátókon is csaknem annyi hölgyet találunk, mint férfit. Sőt, anyákat gyermekükkel, vagy éppen házaspárokat. Dudík Ivett és Jaro Dudík – Gyepa több évtizede szurkolnak a DAC-nak. Az ember azt gondolná, hogy Jaro volt az, aki egy szombat délután kézen fogta a feleségét, és együtt mentek ki meccsre. A riportban erre is fény derül, na meg arra, hogy nekik a foci nem csupán huszonkét ember ádáz küzdelmét jelenti, hanem hétvégi közös programot, jó hangulatot és barátságokat. Ezúttal az otthon melegében ültünk le beszélgetni, talán mert évek óta jól ismerjük egymást, és mi is barátok vagyunk…
Mióta van jelen az életetekben a labdarúgás, illetve a DAC? Jaróról tudom, hogy focizott is, gondolom ez meghatározta a hétvégéket? Ivi, hogy viszonyult ehhez?
Jaro: Hatéves voltam, amikor elkezdtem Nagymagyaron focizni az iskolacsapatban, majd az ifiben, azután az A csapatban. 17 évesen már a felnőttek között játszottam, ekkor kerültem először kapcsolatba a DAC-cal. Volt egy szabály, a csapatoknak minden meccsen egy 18 éves játékost kellett a kezdőbe nevezni. Csatár voltam, ballábas és megállt a házunk előtt a szerdahelyi klub vezetőségének autója. Ott volt nekik akkor már a Hornyák Zsolt – aki jelenleg a Puskás Akadémia edzője – fiatalnak, de szerettek volna engem is leigazolni.
1981-ben történt kb., nyugodjék édesapám nem egyezett bele a klubcserébe. Azzal váltunk el, hogy Szenyicére mennek a Janko Hodúrral aláíratni a szerződését, visszafelé megállnak, hátha apu meggondolja magát. De hajthatatlan volt, és mivel kiskorúnak számítottam, nekem nem lehetett beleszólásom.
Két hét múlva elhívtak minket a Duna Szállóba, és megduplázták a vételárat, valamint kaptam volna egy garzonlakást, de aput még így sem tudták meggyőzni. Maradtam Nagymagyaron, ahonnan 23 évesen Dióspatonyba kerültem, majd Galánta, Balony és ausztriai légióskodás következett. Ausztriába a Ravasz Józsival együtt Janko Hodúr által kerültünk, szóval ismét összehozott a sors minket.
Még a nagymagyari évek alatt ismerkedtünk össze Ivivel, akkor a Távközlési Hivatalnál dolgoztam Dunaszerdahelyen.
Ivi: Szerdahelyi vagyok, és már lánykoromban jártam a DAC-ra a bátyámmal, sógornőmmel és a nővéremmel. Még idegenbe is, Ostravára például, ahol a Jaro volt katona, azon a meccsen mindketten kint voltunk, de nem ismertük még egymást. Aztán mikor összekerültünk, elmaradozott a DAC, Jaro is akkor focizott, ütközött a két program.
Lucia lányunk szinte a dióspatonyi pályán nőtt fel. Később a Jaro járt a „Papival” Szerdahelyre, mondta, hogy milyen jó a hangulat, de tudtam, ha megint elkezdem, nem tudom majd abbahagyni. Ma már én húzom a Jarót ki.
Jano Kapkóval jóban vagyunk, ott lakik a lépcsőházunkban. Régebben együtt szoktunk filmeket nézni a bátyáméknál. Janón kívül a Kosňovský, Šrámek, meg a Brodziansky is. De bírtam még a Muchát és nyugodjék Lieskovskýt.
Jaro: A Bayern elleni meccsre szívesen emlékszem vissza, ám a játékosokat inkább mindig szakmai szemmel néztem. Ahogy mondtam, ballábas voltam, mint a Majoros Gyuri, úgyhogy ő volt a kedvencem. Nagymagyaron mondták, hogy mellette nem „rúgnék” labdába. Onnan van a Gyepa becenevem is, illetve már Dióspatonyból. Amikor kártyáztunk, Gorbi (Gorbacsov után) volt a piros adutt, Gyepa meg a zöld. Vagyis a zöld gyep…
Nagyjából tudom, milyen baráti társaságban mozogtok meccsen, Papiék, Atoszék, Ervinék, és persze Lucia lányotok. Szintén van egy pápai fiatalember, aki hozzátok „szegődött”.
Jaro: Ivi jobban tudja a sztorit! Azóta, hogy megszületett Szofika kisunokánk, Lucia anyaként áll helyt…
Ivi: Igen, a Krisztián, már az új stadionban történt. Egymás mellé kerültünk a lelátón, szóltam valamit a lányomnak és a Krisztián azt hitte, hozzá beszélek. Meccs után a Zerdában is találkoztunk, legközelebb ismét jött egy társasággal, összebarátkoztunk, jegyeket szereztünk nekik. Aztán felajánlottuk a Krisztiánnak, hogy mikor nem kell haza sietnie, aludjon nálunk.
Mai napig jóban vagyunk vele, és a párjával, azóta kislányuk is született. Idegenbeli DAC-meccsen is volt már velünk, illetve on tourra busszal szeretek utazni a hangulat miatt, még ha tovább is tart az út.
Jaro: Aztán jöttek többen, István például, aki ha leszakadna a lába, akkor is jönne Szerdahelyre, szeret itt lenni. Mi is voltunk már náluk, most nem lehet egy ideje, ők sem jöhetnek ide. Mikor a DAC edzőmeccset játszott Zalaegerszegen, megálltunk Pápán. Krisztián megmutatta a törzshelyüket, bementünk a kocsmába és öt perc alatt olyan baráti hangulat alakult ki az ottaniakkal, mintha ezer éve ismertük volna egymást.
Meglátták rajtunk a DAC-sálat, pólót, mi voltunk a szerdahelyi vendégek, akikről sokat hallottak már.
Beszéljünk még valamit a DAC jelenéről, jövőjéről. Mit jósoltok?
Jaro: Ez a covid rosszkor jött, mikor már kezdtük volna összeszedni a csapatot, és a játékosok is megtalálták a helyüket a pályán, becsapott a korona. Nemcsak a DAC-nak, a többi csapatnak sem jó, és persze nekünk, szurkolóknak sem.
Üres lelátók előtt nem jó focizni, ha 10 ezer ember lenne az Arénában, a szurkolás belehajtaná a fiúkat az eredménybe. Én is fociztam, tudom milyen, ha kiabálnak, biztatnak, a hármas ekét is elhúzom. De mikor üresség van, nincs hangulat, ez nekik is hiányzik. Azt mondják, a pályáról nem figyeled a lelátót, pedig ez nem igaz, nagyon is hallod a reakciókat, ez visz előre téged.
De mikor tudom, hogy rosszul játszok, és nincs aki kifütyüljön miatta… Brányik Sanyi bácsi mondta egyszer, hogy: „Tudásban nem lehet akárki világbajnok, de akaratban még a legutolsó játékos is.” – ez igaz. Mivel úgy nézem a meccset, mint egy volt focista, nem az bosszant fel, ha kikapunk egy jobb csapattól, hanem az fáj, ha egy gyengébb ellen nem tettünk meg mindent a győzelemért.
A csapat fejlődésében Storck mester keze is benne van, ugyanakkor gyenge lett a liga színvonala, és ehhez a korona sem tett hozzá. Hol van már az a valamikori Slovan, Nagyszombat, Zsolna?
Ivi: Adja a Jóisten, hogy bajnokok legyünk! Szenvedek, mint a kutya, hogy nem mehetünk meccsre. A játék miatt, a hangulat miatt, a szívem húz a stadionba! Hétvégén foci, aztán szerdáig nincs hangom, be vagyok rekedve, és azt kérdezik beteg vagyok-e? Mondom nem, csak szurkoltam.
Davis a kedvencem, bejön mindig az üzletbe, ahol dolgozom. Születésnapomra most is gratulált, kaptam tőle bonbont. Két éve mezt hozott, nagyon szolid srác, jön vele a Blackman is néha…
Jaro: Tényleg szolid srác, egyszerű gyerek, mélyen vallásos, és mindent megköszön Istennek. Hiányoznak a haverok, hiányzik a foci, hogy szombaton el lehet maradni kicsit, találkozol olyan emberekkel, akikkel amúgy nem, és el tudtok beszélgetni. Ivinek mindig mondom, hogy az esküvőn nem kapott annyi puszit, mint egy meccsen a B-középben.
Ivi: Volt olyan, hogy a városban megszólított egy idegen, hogy nem tudom-e, mikor kezdik el árusítani a bérletet? Aranyos volt, biztos látott focin és megismert. Jarótól is ha valamit kérdeznek, mondja, hogy felhívom a titkárnőmet – vagyis engem – ő biztosan tudni fogja!
Kívánom, hogy mihamarabb olyan választ is tudj adni, hogy: találkozunk a stadionban. Köszönöm a beszélgetést, hajrá DAC!
(Roberto)