FOTÓK: A SIKABONYI KÖZÖSSÉGI HÁZ BETLEHEME, A SZERZŐ FELVÉTELEI
Nyakunkon a karácsony, a legnagyobb keresztény ünnepeink egyike, mely egyben a nagy bevásárlások időszaka is. Idén kétszer annyit költünk majd (már akinek van még miből), az ajándékokon kívül ismét bespájzolhat a jónép lisztből, meg toalettpapírból. Bár az élelmiszerüzletek biztosan nyitva maradnak, valahogy a tudatalattinkba van kódolva, hogy az ilyet nem hagyunk el a kijárási tilalom idejére. Rettentően megcsömörlöttem az emberáradattól, a tolakodástól, ami nem azt jelenti, hogy az emberekből lenne elegem, nem!
Karácsony közeledtét, nekem minden évben a magazinok dupla száma is jelzi, bár idén ezen is átsiklottam volna, ha édesanyám nem „rendeli meg tőlem” kedvenc TV műsorújságját. Borítóképnek természetesen egy klasszikus karácsonyi film dukál, havas háttérrel, stb. Senki ne keressen iróniát a mondatomban, épp’ ellenkezőleg, én a Reszkessetek betörőket is karácsonykor szeretem nézni! Forralt bor, almáspite és Kevin aranyköpései… aztán két napig fáj a rekeszizmom a nevetéstől:
Áldd meg ezt a magas tápértékű mikrohullámú makarónit, és azokat, akik árengedménnyel árusították. Ámen!
Nem állunk annyira jól mostanság, hogy ne engedjünk meg magunknak egy kis mosolyt, nemde? Lassan elkezdődik a sütés-főzés időszaka, amikor otthon rácsapnak a kezünkre, ha belekóstolunk valamibe: „ne próbálj venni belőle, azt már karácsonyra sütöttem a vendégeknek!” Idén ez is necces, mármint hogy egyáltalán jöhet-e hozzánk valaki? De ha mégis, itt a másik örökzöld mondat, kifejezetten az ünnepek utáni napokra: „minek sütöttem ennyit, hozzá sem nyúlt senki?”
Szóval egy héttel karácsony előtt könnyedebb hangvételben telnek napjaink, majd jön az elcsendesedés, meghitt pillanatok a családi tűzhely melegénél. Igyekszem nem kilógni a sorból.
Tűzhelynek mondjuk, közben meg mi emberek volnánk a parázs, meg a tűz is. A kicsik megkapták a féléves védőoltásukat, hősiesen viselték. Ebben a történetben a fél évet hangsúlyoznám ki, repül az idő. Bizony, már hat hónap telt el azóta, hogy megszületett Emese a „főnökasszony”, és Máté a kis „vasgyúró”. Imádják a hosszú sétákat, többször meglestük például a sikabonyi betlehemet. A legmélyebb tisztelet mellett szívesen vinnék a kis Jézusnak az 1-es pelusból, ami kimaradt, Ő hasznát venné, gondolom tovább adná a nélkülözőknek. Már a harmadik gyertya gyulladt fel az adventi koszorún, az öröm gyertyája…
Azt mondtam ezúttal vidámabb dolgokról mesélek, és tessék. Méghogy pelust vinni a betlehemhez…
Közben a feleségem megoldotta a nagybevásárlást, az összes ajándékot megvette, becsomagolta, mi meg „csak” sétáltunk. Aztán közösen elbúcsúztattuk az „öreg” vonatokat, másnap pedig az „újakat” köszöntöttük. Kihalt volt a város, csak egy gesztenyeárus, a kürtős kalácsos, meg a forralt boros stand körül álltak páran. Mi lehet a bevásárlóközpontban? – kérdeztem, mire a feleségem azt válaszolta, hogy ő szerinte én azt nem akarom tudni. Oké, nem, de remélem gondolnak majd a kis Jézusra is, és visznek neki pelenkát, meg meleg pokrócot, némi elemózsiát, Máriának kitartást, Józsefnek türelmet!
– Nem vagy kicsit öreg ahhoz, hogy félj?
– teszi fel kérdését Kevin az öreg bácsinak, akit nem látogat meg már évek óta a családja, még karácsonykor sem. (Biztosan van ilyen mifelénk is. Volt egy kis perpatvar, aztán összevesztek.)
– Mindenhez lehetsz kicsit túl öreg, de a félelemhez soha!
– válaszolja az öreg. Lehetne már szenteste, leültetjük az ikreket a fa alá, az lesz csak az igazi ajándék! Ha már idén másképp telnek az ünnepek, mint ahogy azt megszoktuk. Kevin, te mit szólsz hozzá?
Tartsd meg az aprót, te mocskos állat!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen