Legnagyobb ünnepeink, pláne a keresztény ünnepek, ha csak rövid időre is, de visszaadják az emberekbe az alázatot, még napjaink lelassult világában is megállásra késztetnek. Van persze, aki egész évben vállalja keresztjét, ám legtöbbünk csupán ilyentájt húzza be a kéziféket, és elmélkedik az élet dolgain. Hogy ez mennyire igaz, arra a közösségi oldalamon találtam bizonyítékot. Húsvét tájékán írtam, pár éve:
„Néha légtornásznak érzem magam, magasban kifeszített kötélen egyensúlyozva. A cél átmenni a túloldalra, alul bámészkodó emberek a lélegzetüket visszafojtva nézik a produkciót és minél közelebb kerül a cél annál többen gondolnak arra, bárcsak leesnék! Mert tudják, ha átjutok, megerősödök. Tudják, nem másoknak bizonyítok, hanem saját magamnak és ez az, ami a károgókat és az önzőket a legjobban foglalkoztatja.” Egy idézetet is csatoltam a posztomhoz, sajnos nem jegyeztem fel, kitől származik:
…a felszínes ember lényegéből fakadóan igénytelen és nem vágyik olyan lelki-szellemi mélységekbe, mint az, aki mély. A mély viszont szükségszerűen szenved és nem is tud igazán mit kezdeni az ilyen emberekkel. Szenved, mert lényegéből fakad, hogy fáj neki az igazságtalanság és a hiábavaló felszínes üresség. Tehetetlen, mert amit mondana, fel sem éri lélekkel és ésszel az igénytelen üres ember…
Nagyszombat napján, miután elvégeztem minden feladatom, a kicsikkel való séta közben igyekeztem a lelkemmel is foglalkozni. Amit nem kedvelek az ünnepekben, az a készülődés, illetve a bevásárlás, az ilyenkor szokásos tumultusban. Hamar átesünk ugyanis a ló túloldalára, és az igényes egyszerűség igénytelen habzsolásba csaphat át. Nem véletlen, hogy reggel kilenckor a lakótelepi élelmiszerüzletben kifosztva találtam a pékáru részleget, vagy négy-öt reteszből szedtem össze a szokásos hétvégi kifliadagunkat. Se többet, se kevesebbet!
Az ünnep ugyanis nem a pompáról kellene, hogy szóljon, még csak nem is a bőségről, hanem például a feleségem által saját kézzel készített húsvéti dekorációról, ami sokkal tetszetősebb számomra, mint a tömegével árult giccses portéka. Benne van ugyanis maga az ember.
Pedig az elmúlt esztendő rá kellett volna, hogy ébresszen bennünket az alázat fontosságára.
Csakhogy az emberfia javarészt a bajban keresi a békét, a békében szívesen „háborúzik”. Tulajdonképpen mindegy is neki, hogy kivel, és letudja azzal a mondattal, hogy rohanó világunkban farkastörvények uralkodnak: vagy te eszel, vagy téged esznek meg!
A covid-helyzet miatt érdekes reklámot osztott meg az Állami Vasúttársaság, mondanivalója kb. annyi volt, hogy ha nem szükséges, a húsvéti ünnepek alatt ne utazzanak sehova, tehát vasúton se. Tetszenek érteni ugye, az a cég, aminek legfőbb portfóliója az emberek utaztatása, arra szólítja fel az embereket, hogy ne utazzanak velük! A külföldi tőke által működtetett bevásárlóközpontok nem követték ezt a példát, akciót akció hátán kínáltak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A közösségi oldalakra posztolt képek alapján nagyszombaton a vásárlók számát sem limitálták négyzetméter szerint. A nép pedig úgy sietett, mintha nem lenne holnap…
Délután a sötét fellegekből eső áztatta a várost, majd a vihar elülte után kiderült, és újra kisütött a nap.
Kezdetét vette a már említett lelki elmélkedésem, feltöltődésem. Nem volt közben úti célom, nem vettem semmit, még emberekkel se nagyon találkoztam. Ragyogó színekben pompázott a város zöldje, és a húsvét illatával áradoztak a fák. A gyerekek közben jóízűen aludtak, s ha már kéznél volt a telefonom, lefotóztam ezt-azt. A szépet!
Magamban is elraktam a dolgokat, a madarak csiripelését és a nedves levelek csillogását a szikrázó napfényben. Közben nyugat felől ismét besötétedett, a napok szintén így követik egymást, és ilyen nagyjából az életünk, s vele együtt a lelki világunk is…