Borítókép: Gocoň László
Ocsúdunk. Azzal kezdtük a májust, hogy értetlenül nézelődünk körbe, mint a Travolta-mém. Kő teszt, vagy nem kő? Hova nem kő? Azoknak sincs maszkja! Ojtani vótatok?! (sic!) Mint amikor számolgatjuk az aprót, elég lesz-e a következő kétszáz méteren, ha szembejön egy kiskofola. Nem vagyok benne biztos, hogy felfogtuk, min mentünk keresztül.
Tavaly ilyenkor azt írtam, hogy akkor se látnánk a háborút, ha itt ezrek halnának meg. Tudjátok, hogy tavaly ilyenkor mennyien haltak meg a covid miatt? 28-an. Mostanra 12 ezren.
Az okostónik máig nem tűntek el. Ők nem láttak vért, így nem volt itt semmi látnivaló. De miközben hegyezték otthon a zabot, meg vakargatták a köldöküket, egyre többen levegő után kapkodtak.
Sokat mesélhetnének azok hozzátartozói, akik nem akartak meghalni még. Azok, akik utálják a világot, mert 20-30 évet is élhetett volna még az édesapjuk, így meg az unoka talán nem is fog emlékezni rá. Azok, akik soha nem gondolták volna, hogy délelőtt fogják eltemetni az édesanyjukat. Vagy azok, akiknek a családját akkor érte utol, amikor már jövünk ki belőle. Hisz még most is tucatnyian halnak meg naponta, és ez már olyan érzés, mint amikor visszavonulás közben lőnek agyon a háborúban.
Erre fogunk emlékezni akkor is, ha bennünket óriási szerencsével elkerült a mélypont. Hogy egy ideig úgy követték egymást a különböző csoportok a temetőben, mint szebb időkben az esketőteremnél. Hogy a Facebookon hány ismerősünk cserélte le a profilképét egy gyertyára.
Arra, hogy az elmúlt hónapokban kidomborodott, mekkora súlya van minden érintésnek és elköszönésnek.
Az üres terekre, lehúzott redőnyökre, zárva táblákra, maszkos piktogramokra, holmikra a kirakatban, amikhez nem nyúlhatunk.
Arra, hogy mennyi az a két méter, vagy az érzésre, amikor megint lecsúszott az orrhegyedre a maszk, mert fölemelted a fejed. Arra, hogy a kisfiam sokakhoz odament volna, mikor kimentünk a szabadba, de nem lehetett. Arra, hogy kezet kéne mosni.
A sötétségre odakint és odabent. A lelkekben. A szakadékokra, amelyek váratlan törésvonalakat képeztek családtagok, ismerősök közt.
Évtizedek múlva csak akkor beszélhetünk erről tiszta lelkiismerettel az unokáinknak, ha ezt most feldolgozzuk. Azt, hogy társadalmi szinten megbuktunk. Hogy nem a tanár szívatott meg, hanem az a tény, hogy nem tanultunk.
Hiába súgtak, hiába volt puskánk, orral előre, szemellenzősen nekirohantunk az ötösnek. Ebből már jól nem lehet kijönni, de méltósággal még igen.