Van úgy, hogy ébredés után úgy dönt az ember, hm, alszom még egy kicsit. Baj nem lehet belőle, nem hajt a tatár, amúgy is hétvége van, vagy épp egy lazább hétköznap. Majd amikor másodjára, vagy épp harmadjára ébredsz a visszaalvások után, valahogy sokkal vacakabbul érzed magad, mint az első alkalommal. Miért lehet ez így?
A téma fiziológiájában nem vagyok otthon, nem szakavatott lévén csupán tapasztalatokról tudok beszámolni. Ugyanis én egyértelműen az alváséhesek táborát gyarapítom.
Akkor is éhezem az alvásra, amikor már bőven kialudtam magam. De a galád ösztönöm minden egyes alkalommal felülírja a testem reakcióit, azt súgja a fülembe reggelente, hogy a 7 óra nem elég, a 8 sem, sőt, ha tudsz, aludj még többet és többet, amennyit csak hagynak.
Olyan kíváncsi lennék, hogy nálatok ez hogy van! Én minden egyes alkalommal hiszek ennek a vészreakciónak és teljesen alávetem magam neki, nem törődve a testem valódi reakcióival.
Hogy lehet ezeket a „hangokat” lecsillapítani, elhallgattatni, hogy valóban fel tudjak kelni akkor, amikor szeretnék?
Majd érkezik a következő pofon – ha a rendszertelen, folyamatos túlalvás nem okozott volna még kellő zsibbadást az agyamban –, hogy a legtöbb sikeres ember keveset alszik. De mi is az a kevés? Na, igen, 4, 5, maximum 6 óra naponta. Elismerésem, komolyan. Ha nekem is elég lenne ennyi, még akkor is visszaaludnék pár órácskára a „biztonság kedvéért”.
Van viszont egy nagy előnye annak, ha valaki tényleg kialussza magát: képes tényleg újrakezdeni egy napot. Számomra elképzelhetetlen, hogy 4, 5, akár még 6 órás alvás mellett is az ember ne állandóan a következő napra készüljön és ne legyen feszült. Hogy ne mindig a feladataira figyeljen, arra a sok-sok teendőre, amit aznapra már betervezett. Létezik vajon igazi nyugalom ennyi teendő mellett is?
Az elegendő alvás valódi újraindítás, mégpedig rendszerfrissítéssel. Kicsit tovább tart ugyan, de a testünk többre és jobbra lesz képes, mint előtte.