FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Mai riportalanyunk szellemisége, életszemlélete és mondanivalója a kőkemény valóság tükre. Szakál Péter, alias Szaki a dunaszerdahelyi „régi iskola” egyik követe. Nagyon is helyén van a szíve, keményvonalas stílusa követendő példa lehet sokunk számára. Évtizedek múltán találkoztunk ismét, ezúttal nem csak úgy kutyafuttában…
Még a 80-as évekből, a régi „prolitribünről” ismerjük egymást, az az időszak jelentette számomra a foci „romantikáját”. Neked hogy kezdődött, és milyen irányban folytatódott a foci romantikája?
Igen, a régi „prolitribün”… Fel volt osztva a tartóoszlopok által, mi a második részben álltunk. Volt idő, amikor 2-3 órával a meccsek előtt ki kellett mennünk, hogy legyen helyünk. Akkor nem volt sörözés, mert ha elmentél WC-re, már nem volt helyed. Még nyugodjék édesapámmal kezdtem DAC-meccsre járni, a régi fatribün mellé. Ott volt a Góóól büfé, a 16-os vonalának magasságában álltunk. Sok emlékem nincs abból az időszakból, éppen csak pillanatok. Futkároztam a felnőttek között, néztem a meccset, magamba szívtam a közeget, aztán bennem is maradt.
A „prolitribünre” már baráti társasággal jártam, az első emlékem még az SZNL-ből való, abból az évből, amikor a Besztercebányával harcoltunk a feljutásért. Gyerek voltam még, de már tudatosan, szurkolóként jártam minden hazai meccsre. Szép idők voltak: ’85-ben, amikor a nyitraiakat megelőzve feljutottunk az 1. ligába, rá volt írva a gyepszőnyegre, hogy 1. LIGA!
Rengeteg idevalósi focista játszott akkor a DAC-ban, Audi, Tóth Laci, Majoros. De hogy másokat is említsek, a mai napig kapcsolatban vagyok a Hodúr Jankóval például. Visszajár hozzánk, ha kell neki valami, azt szokta mondani: „Megyek inkább a magyarokhoz, ott jó emberek vannak!”
Ezek a srácok, akik anno idekerültek: Kapko, Hodúr, Prokop… úgy éreztem, annak ellenére, hogy nem csallóköziek, mégis át tudták érezni, mit jelent a DAC. Nem csak arról szól, hogy kimegyünk szurkolni a focinak, picit több annál. Csehszlovákia idejében a magyar kisebbségnek azt jelentette, ha sikerünk van, az mindannyiunk sikere, ha kudarc ért bennünket, akkor mindannyian lógattuk a fejünket. Mindig is így éltem meg, ezért is tartottam ki mellette. A szlogenek most is megvannak, viszont ez már nem az, ami régen volt. Jók ezek a kisfilmek a DAC-ról, gyönyörűen bemutatják a klubot, a régiót, de nekem hiányzik mögötte a tartalom.
Még a szociba, katonaság előtt hosszú hajjal eljártunk mindenfelé, Prágába, Chebbe… Volt olyan, mikor a szezon utolsó előtti fordulójában játszottunk a Spartával. Elmentünk 100 koronából, 10 volt a jegy, 56 koronába került az út. Én voltam a király, mert akkorjában annyi pénzem volt, hogy csak na! A sör ára is olyan volt, amilyen. Kikaptunk 6:0-ra, a Spartában olyan nevek játszottak, mint a Skuhravý, Hašek, Chovanec, Bílek, Stejskal…, komoly csapat volt. A következő idény 2. fordulójában megint elmentünk Prágába, gondoltuk, mégegyszer nem kaphatunk „hatost”. Hát kaptunk, de nem tántorított el minket, ugyanúgy eljártunk továbbra is mindenfelé. Szlovák kupadöntőre, Csehszlovák kupadöntőre, ide-oda. A második döntőnket elvesztettük Rimaszombatban a Kassával, ez már a katonaság után történt.
Jó ezekre a dolgokra visszaemlékezni, ahogy te is mondtad, a 80-as évek meghatározóak voltak a fociban, meg úgy általában, de erre majd külön kitérnék. Az én ízlésemnek megfelelő csapatunk volt, a gerincét itteni játékosok adták. Nyugodjék Tóth Lacival van egy történetem, ugye őt mindenki ismerte, de ő nem ismerhetett minden nézőt. Már a Renault szervizben dolgoztam, Laci felügyelte a mentőket a kórháznál és bejárt hozzánk. Az egyik ilyen alkalommal, mondja nekem:
„Olyan régen járok ide hozzátok, tegeződjünk – mégis én vagyok az öregebb!” Azt válaszoltam neki: ha hiszed, ha nem, én világéletemben tegeztelek. Minden meccsen kiabáltam neked, hogy: „bólints Laci!
Vannak ilyen történetek, aztán szegény Laci meghalt egy balesetben.
Egyetlen időszaka az életemnek, amikor nem jártam DAC-ra, az a Mohseni-korszak volt. Sok mindennel nem értettem egyet, kaotikus évek voltak, de mindvégig kitartottam a DAC mellett. Nem fordítottam teljesen hátat a csapatnak, viszont mindenki életében vannak olyan fázisok, amikor más a prioritás. Mikor megnősültem, aztán jöttek a gyerekek, picit háttérbe szorult a foci. Dolgozni is kell, eltartani a családot, az ember két legfontosabb ösztöne a létfenntartás és a fajfenntartás. A gyerek mindig áldás, fel kell őket nevelni, ez a mi küldetésünk.
Valamikor eljártam Várkonyra is, B csapatra, U19-re, láttam felnőni idevalósi, tehetséges gyerekeket, akik aztán „eltűntek”. Helyettük kapott olyan lehetőséget, mint például a Polievka, aki csatár létére száz meccsből egy gólt rúgott, azt is büntetőből. Láttam focizni Sandal Gyuri barátom fiát, a Dominikot, vagy a Domonkos Romiét, a Kristófot, aki most Komáromban játszik. Várkonyon ismertem meg az Egri Dezsikét, igen jó focistának tartottam, úgy hallottam, sajnos „elbántak vele” a sérülése után. Ezeknek a gyerekeknek meg kellett volna kapniuk az esélyt, hogy játszanak.
Ahogy még a régi stadionban: Straka Gabi, Horváth Béla, Szabó Otti… láttam olyan meccsüket, amikor nem ment nekik a játék, de ha kettes ekét kötöttél volna a derekukra, felszántsák a pályát, annyit dolgoztak.
Ilyenre egy zsoldos nem képes! Az sem tetszett, hogy ezek a srácok úgy tűntek el, hogy szinte nem is tudtunk róla. Emlékszem, az egyik meccs előtt a Turňát elbúcsúztatták, hát a mi véreink is megérdemeltek volna valami hasonlót!
Szóval ők voltak az utolsók, akik a környékről származtak, és stabilan játszottak. Még talán a Szépe Jani kapott pár meccset, meg a Kontár Zoli, ő nagyon szimpatikus volt nekem. A Kontár tipikusan az a játékos, akinek nem is a játéktudása érdekelt, ha kellett, ő is felszántotta a pályát, csípett, harapott. A technikai hiányosság eltörpül a szív mellett. És ugyanezt, ha a Kontár Zoli elmegy mondjuk Prágába focizni, ott is meg tudja csinálni, de nem ugyanezen a szinten, nem szívből.
Szerdahelyen megvolt neki hozzá a kémia, ez hiányzik a mai csapatból.
Tévés meccseken a kommentátorok szemében mindig van egy kis „ellenszél”, bárkivel játszunk, nem nekünk „szurkolnak”, de ezt már megszokhattuk. Abban az időben, mikor feljutottunk a ligába, nekünk 1-2 fokkal jobbnak kellett lennünk a játékvezetők viszonylatában is. Ezért ha a bíróra van panasz, mindig mondom: gyerekek, Szerdahelyen mindig is ez lesz, sosem fognak még csak egált sem fújni. Nekünk azzal az 1-2 fokkal mindig jobbnak kell lennünk, és ezt a pluszt pár idevalósi játékos tudná is hozni a csapat játékába. Akarat és szív, a szív a legfontosabb, ez minden téren igaz, fociban meg pláne!
Kéne lenni egy arany középútnak, te is fociztál, a fiad is focizott, szóval van egy kis praxod benne.
Sok mindent mondanak Világi Oszkárra, nem akarom sem kritizálni, sem dicsérni, viszont örülök annak, hogy egy csallóközi ember vette meg a klubot. Minden szempontból átérzi a helyzetünket, az üzleti dolgait meg úgy csinálja, ahogy csinálja. Valahol neki is kompromosszumot kéne kötni, ha másképp nem megy, el kell menni pl. Zsolnára és megnézni, ott hogyan működnek a dolgok, mert működnek! Környékbeli szlovák gyerekekből csináltak csapatot, a covid alatt elküldték szinte a teljes gárdát, aztán felhoztak a semmiből olyan fiatalokat, akik a 4. helyen végeztek a ligában. Nálunk is ezt kellene alkalmazni, semmi bajom a magyarországi játékosainkkal, de ha azt vesszük, ők is csak zsoldosok. Nem tudják mi az, határon túli magyarnak lenni. Eljönnek, tetszik nekik itt, aztán hazamennek. De mi itt maradunk.
Nyilván a Világinak elsősorban biznisz az egész, de inkább az övé legyen pl. a szántóföld, mint valami idegené! Ez a régió egy homogén terület, érdekes emberek lakják, akiknek ha megvan a jólétük, hajlamosak ellustulni. Aztán ha megpiszkálják őket, tudnak kemények is lenni, karakánok. A keményfejűség, meg a konokság szükséges plusz a megmaradásunkhoz.
Fontosnak tartottam, hogy átadjam a gyerekeimnek: a Jóisten magyarnak teremtett bennünket, egy gyönyörű nyelvet és gazdag történelmet adott. Ez nem csupán ajándék, ezért tennünk is kell valamit.
2014-ben, amikor megvette a Világi a klubot és bentmaradtunk a ligában, azt a Nagyszombat elleni meccset sosem felejtem el. Épült egy gyönyörű stadion, lett Akadémia, olyan dolgok ezek, hogy akármit hoz a jövő, ha mi már nem is leszünk, de a stadion itt marad. Ugyanakkor, akik ma a pályán futkároznak, nekem hozzájuk semmi közöm, hiába a szlogen, hogy egy család vagyunk, én nem vagyok velük egy vérből való. Megvettük ismét a bérletet, kijárunk meccsre, és ha megint jön a Covid, én ennyivel támogattam a DAC-ot.
Sosem voltam regisztrált játékos, de mindig is imádtam focizni, aztán az egyik forgómat kicserélték, a másik meg tönkrement. Visszagondolva nyugodjék édesapámra, ez valószínűleg örökletes dolog, genetika, csak nála jóval később jelentkeztek a problémák. Régebben sokat játszottam aszfalton, az is hozzátett, még a Chiliékkel is rúgtuk együtt a bőrt. Mindig volt egy csapatunk, a Standard például, a város régi címerével a mezükön, Szent Péterrel, kezében kulcsokkal.
A mai napig eljárunk Debrecenbe, Kolozsvárra, Győr környékére. „Fénykoromban” két csapattal is párhuzamosan fociztam, igazi „angol heteket” éltem. A Standard mellett ott volt a Csicsó-féle gárda, velük Esztergomba, Bruntálba, Párkányba jártunk, és még ma is járunk, nézőnek még jó vagyok.
Így vagy úgy, a foci mindig is velem volt, és ez jó dolog. A focival emberek között vagy, nem otthon ülsz és számítógépezel, mint a mai fiatalok. Társaságban vagy, verbális kommunikáció folyik, tehát hagyományos kapcsolatépítés. A foci által rengeteg embert ismertem meg, a gyerekeim azt szokták kérdezni: „Apu, te mindenkit ismersz?” Egy az, hogy kicsi ez a város, megvan már a korom is, de tettem is érte valamit. A nagyobbik fiam, Máté korábban focizott a DAC-ban is, aztán ő maga hagyta ott. Volt Felvidék válogatott, játszott több helyen a főiskola mellett, most Eperjesen van. Bence, a kisebbik fiam olyan, mint én: szereti a focit, de az, hogy dolgozzon érte, edzésekre járjon, sosem feküdt neki.
Most, hogy ilyen tartalmasan elbeszélgettünk, eszembe jutott, hogy szerettél volna még kitérni valamire. Mi volna az?
Az utánpótlás csapataink köré komolyabb edzők kellenének. Nem akarok senkit megbántani, mert azok az idősebb szakvezetők letettek már valamit a klub asztalára, de mindenki felett eljár az idő. Én sem tudok már focizni, mert megöregedtem. Úgy érzem, nálunk csak elméletben működik az utánpótlás, nincs velük úgy foglalkozva, ahogy ezt a mai kor megkövetelné. Mondok egy nagy csapatot: Barcelona – ott 8 éves koruktól olyan stílusban nevelik a gyerekeket, hogy minél könyebben bekerülhessenek a nagycsapatba. Nálunk nem látom ezt, és ami még a szívfájdalmam, hogy U8-tól U15-ig csak magyar neveket olvasok a csapatokban, U16-tól meg egyszerűen eltűnnek. Hova? Miért?
Nem értem, pl. egy Kassáról hozott srác mennyivel jobb, mint aki itt született, ha az U-kategóriákban megkapná azt a képzést és felügyeletet, hogy minden esélye meglegyen bekerülni a nagycsapatba.
Egyszer Esztergomban voltunk focizni, ott beszéltem egy a magyar válogatott körül dolgozó emberkével, aki azt mondta: ha 1-2 éves ciklusban csak 1 válogatott szintű srácot nevelünk ki, az már jó. Ha nálunk 1-2 év alatt „kitermelnénk” csak 1 olyan gyereket, aki stabil kezdő a nagycsapatban, mi lenne?
Hány éve is van az Akadémia? Pár ilyen fiatalnak már kéne szaladgálni az A csapatban, igaz? Szakmailag nem szeretnék belebeszélni, mert nem értek hozzá, de úgy érzem, ezekkel a gyerekekkel a mai kor szellemében olyan szakembereknek kéne foglalkozni, akik modern iskolákat végeztek a foci körül. Minden szentnek maga felé hajlik a keze, nekünk miért nem?
Vigyáznunk kell a saját értékeinkre, ez a fociban is megmutatkozhatna. Nem hinném, hogy bárki közülünk kritikával illetné azt, ha két azonos képességű gyereknél a hazainak van előnye. Mégis a mi kutyánk kölyke, ennyi gerincnek kéne bennünk lenni, hogy megmaradjunk!
Biztos vagyok benne, ha a mai csapatban lenne 3-4 idevalósi srác, a focinak és az itt élő embereknek is segítene. Büszkeség lenne, úgy ahogy mondtam, a DAC egy kicsit több, mint egy focicsapat. Nemcsak bajnoknak kell lenni, meg másodiknak, ettől egy kicsit több a küldetése!