Egy jó párkapcsolathoz szükség van kompromisszumokra. Vannak helyzetek, amikor engednünk kell. Egyszer az egyik fél enged, egyszer a másik, vagy akár mindkettő. Ezzel talán nem is mondok újdonságot.
Két különböző ember csakis így élhet boldog életet. Bármennyire is szerethetjük egymást, kompromisszum nélkül sok a nézeteltérés, a veszekedés, ami szépen lassan megmérgezi a kapcsolatunkat. Egy idő után pedig azt vesszük észre, hogy igazából nincs is bennünk semmi közös. Megromlik minden, s ahelyett, hogy a megoldást keresnénk, vagy egyáltalán ennek az okát, inkább kiszállunk belőle. Ez egyrészt érthető, hiszen a folyamatos veszekedésbe egy idő után bele lehet fáradni.
Viszont a kompromisszumokkal is túlzásba lehet esni.
Ha valakit igazán szeretünk, megeshet, hogy elfeledkezünk saját magunkról, a saját igényeinkről. Olyannyira a másikat helyezzük előtérbe, hogy kizárólag azt tartjuk szem előtt, ami számára fontos.
Maximálisan alkalmazkodunk hozzá, ha kell, a saját dolgainkat tesszük félre, csak, hogy akkor láthassuk, amikor neki épp ideje akad ránk. A saját problémáinkkal nem fárasztjuk, szomorúságunkat inkább elrejtjük előle, mert amikor vele vagyunk, szinte semmi másra nem tudunk gondolni. Minden pillanatban csak rá figyelünk. Meghallgatjuk, igyekszünk átsegíteni őt a nehézségeken. Azon dolgozunk, hogy a társaságunkban jól érezhesse magát. Felvidítjuk, pozitív energiával töltjük fel.
Semmi más nem fontos a számunkra, csakis az, hogy neki jó legyen. Arra is képesek vagyunk, hogy az általa okozott csalódásokat rendre figyelmen kívül hagyjuk. Okozhat nekünk bármekkora fájdalmat, bármilyen szenvedést, nem haragszunk rá. Nem szidjuk miatta, nem várunk jóvátételt. Elég egy egyszerű „sajnálom” és mi fejet hajtunk, s mosolyogva megöleljük, még ekkor is őt vigasztalva.
Mindezt azért, mert olyannyira a részünkké vált, hogy már nem csupán a szívünkben van jelen. Ott van minden egyes apró sejtünkben. Ilyenkor nehéz józanul gondolkodni, de mégis muszáj!
Az előbb leírtak rövid idő alatt kikészítik a lelkünket. Márpedig senki ezen a világon nem érdemli meg, hogy miatta tönkretegyük magunkat. Nem élhetünk kizárólag egy másik emberért. Figyelembe kell vennünk magunkat is, hiszen boldogok csak akkor lehetünk, ha a lelkünk rendben van. Kompromisszumot mindkét félnek kötnie kell, nem hárulhat ez a feladat kizárólag az egyik félre. Még akkor sem, ha ezt önként vállaljuk. Tartozunk magunknak annyival, hogy nem vesszük semmibe, amit a lelkünk kér…