Nagyjából két hete, de lehet már hosszabb ideje is annak, hogy minden nap szombat érzetem van. Sőt, néha vasárnap. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, mert nem ragadott el az ünnepi láz, nem jártam a fellegekben és nem nyújtózkodtam a takarómon túl. Újévi fogadalmam sincs, amit szükséges betartani, ahhoz nem kell új év.
Egyszerűen csak megéltem azokat a napokat, elcsendesültem, ez volna a karácsony lényege is, nemde? Nem esett nehezemre, hiszen így telt el az egész esztendő nálunk. Az előző esztendő és az azt megelőző is, mégsem volt unalmas. Az igazat megvallva nem értem azokat, akik ilyentájt stresszelnek: jaj Istenem, csak minden jó legyen, minden úgy legyen, minden tökéletes legyen! Mi a francnak? Ők azok, akik minden képet retusálnak, miközben nem veszik észre, hogy ezzel csupán saját magukat verik át. Legyen őszinte és meghitt, én ezt tartom! Tökéletes nem létezik, legfeljebb a mesékben.
Persze tudom, valószínűleg a gyerekek miatt lettem ilyen, és nyilván nem lehet minden családban kisgyerek, hogy együtt és egyszerre húzzuk be a kéziféket, mielőtt az életünk túlpörögne. Kellett hozzá egy házastárs, nem is akárki, mert Ő a feleségem. Feleség: az életünk másik fele, egy darabka belőlünk neki, egy darabka tőle bennünk. Kellettek célok, de nem azért, hogy csupán célokat kergessünk.
Nem azért, hogy minden egyes elért mérföldkő egy újabb strigula legyen életünk leltárában. Nem készültem évértékelőt írni, ez a jegyzet mégis picit arra hajaz majd. Közben előkerült a 2020-as napló, aminek a végén mindenki jobbat kívánt annál, amit kapott. Jobbat és többet, mert mindig többet szeretnénk kapni annál, amit mi magunk képesek vagyunk nyújtani magunknak és embertársainknak. De mi az, ami mégis kimaradt, ami nélkül nem lett volna teljes a tavalyi esztendő?
Itt vagyunk, én írom ezeket a sorokat, Önök pedig olvasnak. Ergo: élünk!
Tudom, most mire tetszenek gondolni, hogy reggel felkelnek, és mialatt zuhanyoznak, rutinszerűen lefőzik a kávét, amit cipőfűzés közben felhörpintenek. Aztán futás munkába, a gyereket meg iskolába kell vinni. Este hullafáradtan beesnek a kanapéra, és elméjük már a másnapi ébredésen kattog. Zakatol a mókuskerék, nincs kiszállás, egyre kevesebb a szórakozási lehetőség, ami volna, azt pont bezáratták. A gasztro ágazat meg csak pang. Láttam az emberek tekintetét ünnepek előtt az üzletekben, nem vásárolni jöttek, hanem harcba szállni az életben maradásért. Ha tehették volna, fellöknek a pénztár előtt az eggyel előkelőbb pozícióért, csak minél hamarabb otthon lehessenek… aztán a szatyrot sarokba dobva futhassanak valahova, ahol a mosolyukat mímelve elkészül a „tökéletes” fotó a külvilág felé. Igazából ehhez nem kellett semmiféle nyavalya, öt éve is ilyenek voltunk.
Még mindig élünk és én is dolgozom, nálunk is kotyog a kávé…
S miközben a gyerekeket neveljük az életre, rájöttem, ők sokkal többet adnak vissza nekünk abból a tanításból. Megtanítanak embernek maradni!
Ezért van az, hogy elsőként az embert nézem, de ez nem nagy kunszt, úgy gondolom, ennek így kéne lenni. Mind tudományos, mind vallási tekintetben az embert jelölték élettere csúcsára. Az ember dolga az, hogy összhangban éljen a környezetével, a természettel, viszont nem a környezetnek kéne irányítani az embert, hanem fordítva. Tőlem lehet divatos kifejezés, hogy legyünk „zöldebbek”, ha látok egy balesetveszélyes elkorhadt fát, én nem azt néztem, milyen madár fészkel rajta, hanem hogy az az ág, amin történetesen fészkel a madár, valakinek a fejére eshet! Ugyanezen okfejtés mellett a szilveszteri petárdázásnál sem elsősorban a kutyák jogait tartottam szem előtt, hanem azt, hogy indokolatlan időben és helyen bizony egy hatalmas durranás az embereket, de különösen a gyerekeket is megrémiszti. Talán ezért kevésbé szeretném a növényeket és az állatokat másoknál?
Azért éljük meg kudarcnak az életünket, mert másoknak szeretnénk megfelelni magunk helyett.
Vagy éppen azért, mert túlságosan nagyok az elvárásaink magunkkal szemben? Ha elfelejtettük, mi az, amit „nem tehettünk meg” a múlt évben, tessék például végiglapozni a mobiltelefonunk fotóalbumát. Lehet, nem lesz teljes az örömünk, de hogy szórakozásban és kikapcsolódásban nem szenvedünk hiányt, az is biztos. Talán nem ötcsillagos szállodában jártunk, csak egy hazai várban voltunk, és a horvát tengerpart helyett is csupán a Balaton jutott, esetleg a határszéli kanális. Lesz ott tartalom, és hál’ Istennek rengeteg családi fotó is. Ami hiányérzet maradt, azért sem kizárólag a nyavalyát okolhatjuk. Volt, aki tíz éve még megelégedett a helyi látványosságokkal, mert csak arra tellett neki, vagy mert úgy érezte magát teljesnek. Mindannyian azért imádkozunk, hogy visszakapjuk a régi életünket, és lehet picit nyersen fogalmaztam az előbbiekben, de higgyék el nekem, a legfontosabb az egészségünk! Akármennyi kellemetlenség ér bennünket utunk során, amíg mozdul a kéz, mérlegel az elme és érez a szív, addig lesz holnap! Sikereket, egészséget, örömöket és boldog új évet tisztelt olvasóim!