A harmadik napunk Olaszországban és kegyes hozzánk az időjárás, szombatra türkizkék az égbolt, délutánra felhők sincsenek a Dolomitok vonulatai felett. A szél elviselhető, megnyitják a Sellarondát, tehát az élettársam elhatározza, belevág, megvalósítja az álmát.
Támogatom benne, de a megvalósításban nem veszek részt, hiszen élénk bennem az emlék az előző napi émelyítő felvonózásról. A Sellaronda piros köre 13 felvonót ír, ezek a nehezebb, jobbára piros pályák (nem akarok a hegyimentőknek munkát adni), az esélytelenek nyugalmával kijelentem Rolinak, menjen nélkülem, majd én olvasgatok és relaxálok valamelyik hüttében, így váltunk el reggel nyolc után.
Mit éreztem, amikor elindult? Félelmet, nyugtalanságot. A síeléskor vannak kiszámíthatatlan tényezők, semmi sem biztos, senki nem ígéri, hogy minden úgy alakul, ahogy az ember eltervezi. Van bennem szorongás, de a körút során tartjuk telefonon a kapcsolatot, tudom épp melyik pályán, helyszínen van, egyeztetünk hol találkozunk és mikor, ez megnyugtat.
Amikor az utolsó szakaszról jön le, már visszafelé tartva az úton jelzi, hogy nagyjából fél óra és odaérkezik, ahol én épp pihenek, akkor kihúzom magam, hagyom, hogy átjárjon a büszkeség, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy megcsinálta és ez fantasztikus teljesítmény, teljesítette a kört, ráadásul a nehezebbet, kevesebb mint négy óra alatt.
Mikor megjelenik az asztalom mellett, látom milyen fáradt, de ragyogó szemekkel meséli mit látott, hol járt, mit tapasztalt, én pedig a büszkeség mellett meg is könnyebbülök, mert a ki nem mondott félelmeim nem igazolódtak.
Roli mesél, elmondja, hogy elnézte egy szakaszon a táblákat és lecsusszant egy alternatív pályára, ami valószínűleg fekete volt, kiálló sziklákat kerülgetett, maga az út jókora kerülő volt, három felvonóval hosszabbította meg az útját.
Míg mutatja fotókon is hol járt, dicséri milyen nagyszerűen össze van hangolva a Sellaronda. Ebéd után hosszú órákig síelünk közösen egyik hegyről le, majd a másikra fel, elbóklászunk, nem sietünk, pihenünk, napozunk, el sem hisszük mit láthatunk, fotózunk, újra felvesszük a sílecet és egyre többször emlegetjük a gyerekeket, a kötelességeinket. Vagyis tudatosítjuk, lassan vége az utazásnak. Másnap már csupán a hazaút vár ránk.
Életemben nem síeltem ilyen csodás helyen, mint az Alta Badia régióban. Talán azt is leírhatom, hogy ilyen szép helyen sem jártam még. Egyszerre nyílt meg a panoráma Ausztriáig és láthattuk a Dolomitok legmagasabb csúcsán található gleccsert! Leírhatatlan.
Ha kérdezitek, megérte-e a nyolcórás utat, a felvonós incidensemet, a nyelvi bénázásaimat, egyértelműen igen! Amit hazahoztam, a pesztón és a sajton kívül, az a megfizethetetlen befelé fordulás volt: a tér, amikor hallom nemcsak a társam, de a saját gondolataimat is.
S még valami! Mikor este a saját ágyamban feküdtem, és tudatosan jelen voltam, újra hálás tudtam lenni mindazért, ami otthon várt, minden örömeivel és nehézségeivel.
