Három éjszakára érkeztünk Olaszországba, hogy végigsíeljük az egész világon ismert Sellaronda nevet viselő körutat, amely több települést érint, és amely könnyebb és nehezebb pályaszakaszokra oszlik, óramutató járásával ellentétesen megy a könnyebb. Hogy érthető legyen, megszámoltuk, 13 felvonót (leginkább kabinosak) kell használni a rövidebb szakaszhoz, ennyire hosszú a Sellaronda!
Az első napunk reggelén süvítő szél hangja akart eltántorítani attól, hogy felmerészkedjünk a hegyre, tudni kell épp csak haladó szintű síelő volnék, így, hogy elérjük a Sellaronda kezdőpontját is négy pályán csúszunk le. A szél elérte, hogy lezárják a legmagasabb pályákat, hiába vagyunk eltökéltek, a Sellaronda ezen a napon nem teljesíthető!
A kölcsönzőben olyan sílecet kaptam, amely karbonszálas, a srác, aki kiszolgált, nagyon optimistának tűnt velem kapcsolatban, olyan technikai kérdést is feltett, hogy nagy ívben, vagy gyors, kis váltásokkal szoktam-e síelni, én meg magamban csak annyit mondtam, hogy szoktam, de általában csak úgy, hogy becsukom a szemem és dicsőítem az Istent, ha lejutok a dombról.
Ezzel a karbonszálas síléccel a nap folyamán sokat szemezek, szinte fáj is a szívem, amiért vissza kell adnom majd, azért is látom csinosnak, mert folyamatosan azokat bámulom, miközben siklok le a több kilométeres pályákon. Alapból nem vagyok egy beszari csaj, csak hát három éve síelés közben törtem el az ujjam, és megtapasztaltam a halálfélelmet leceken állva, na ebből jövök én lassan vissza, szó nélkül, teszem a dolgom, csigatempóban, de csúszom, és néha még arra is vetemedek, hogy megnézzem a bennünket körülvevő természeti csodát, itt a Dolomitok közt, és ne stresszeljek folyamatosan.
Miközben harcolok a saját démonjaimmal, megtapasztalom, hogy gyenge a gyomrom, így a kabinos felvonó akadozásakor, a himbálódzás már-már félelmetes perceiben beüt az émelygés, ami fokozatosan felér egy rotavírus okozta rosszulléttel, egész nap kísért az állapot, onnantól rettegek ezektől a szerkezetektől, és ha lehet, csak nyitott felvonót használunk.
A párom sem szerette volna ugyanis megélni azt, hogy utánam kelljen a kabint takarítania, zacskó híján (főnyeremény vagyok, tudom)!
És akkor jöjjön a legviccesebb történetem! Ugyanis az egyik nyitott, négyszemélyes felvonó végén vártam, hogy lassuljon a tempó, csak hogy kicsússzak belőle, de ez nem történt meg, és már fordult is a kör, vitt volna lefelé a felvonó! Ami nyilván nem volt jó megoldás, úgyhogy ugranom kellett, amíg lehetett! Elképzelhető, hogy eddigi életemben még nem szereztem rutint síugrásban sem, szóval úgy csattantam le a felvonó lábánál a hóba, hogy kisebb földrengést okoztam. Meg is állt a felvonó miattam, míg feltápászkodtam, és intettem a jóképű olasznak, hogy indíthatja, úgy néz ki, minden csontom ép, túléltem, most még nem kell a hegyimentő, az meg lazán visszajelzett, hogy perfecto!
A párom meg teljes nyugalommal, széles vigyorral megállapítja, hogy nem tudta, hogy szólnia kell, amikor kiszállunk! Mondanám, hogy ez volt a nap fénypontja, de legalább tudok a bénázásaimon mosolyogni!
Teljesen őszintén, itt turistaként semmire sem lehet panasz. Mindenre is gondolnak az olaszok, a hegyek csúcsán gluténmentes ételeket találok a hüttékben, profi a kiszolgálás, tisztaság van, kedves személyzet. Hol olaszul nyomjuk ( amit tudunk), aztán van, hogy zavaromban becsúszik az angol mellé néha egy két német szó is. Egy nyelvész könyvnyi anyagot gyűjtene a beszédemet elemezve, az biztos! De jó ez így!
Végiggondolva a napot, visszaidézem a részleteket! A pillanat, mikor éreztem, hogy a nyitott felvonón ránk nyomuló orkán erejű jeges szél (70 km/óra) hamarosan Dorothy sorsára juttat, és csak Óz juttathat haza, vagy megvan a pillanat, amikor tudatosítom, ahogy ropog a hó a síléc alatt, vagy épp az egyik teraszon forró teát iszogatva megértem, hogy micsoda áldás itt lenni és végre feloldódom, nem gondolok csak a veszélyekre, és képes vagyok látni, nemcsak nézni, szóval a tapasztalások miatt érdemes kimozdulni a komfortzónámból.
Van az a pillanat, amikor tudatosul az emberben, hogy az élet kalandok nélkül szürke, s kellenek a kihívások, mégha az elsőre nem is tűnik élvezhetőnek!
Elmondhatatlan milyen szép itt a környezet. Magas hegyek, más a színük, formájuk, mint mondjuk a Tátrának, és most hóval fedve, szikrázó napsütésben látni a gleccsert is, amely ott tornyosul felettünk,és őrzője megannyi emberi sorsnak, látszólag mozdulatlanul.
Délután ötkor, a reggeltől tartó síelés után, jó lerúgni a sícipőt, s forró zuhanyt venni. Fél kilenckor mindketten úgy alszunk, mint egy csecsemő.
KAPCSOLÓDÓ:
Mi a fene az a Sellaronda és mit keresek én Olaszországban?
