Az elégedetlenség szinte teljesen átszövi az életünket. Folyamatosan olyasvalamire vágyunk, ami még nem adatott meg nekünk. Ezáltal pedig elfelejtünk örülni és hálát adni mindazért, amink van.
Bizony, az állandó más utáni vágyakozás megfoszt bennünket az örömtől, a boldogságtól. Attól, hogy élvezni tudjuk, amiért oly sokat dolgoztunk.
Minden életszakaszban másra és másra vágyunk. Mi magunk is változunk, így természetes, hogy az igényeink egyaránt formálódnak. A kitűzött célok nagyszerűek és egyben szükségszerűek. Csak úgy tudunk fejlődni és előre haladni, ha a fejünkben ott van a kívánt cél, amiért megteszünk minden tőlünk telhetőt.
Becsülendő az az ember, aki kitart és a nehéz időkben is képes küzdeni. Aki nem adja fel, teszi a dolgát, s ha az élet nehézséget gördít elé, akkor is megy tovább, mert tudja mit akar elérni.
Vigyázni kell ugyanakkor arra, hogy a jövőért vívott harcban ne feledkezzünk meg a múltról. Nem szabad elfelejtenünk a korábbi vágyainkat, mert úgy csupán verejtékes küzdelem lesz az életünk. Kiveszik belőle az öröm és a boldogság. Akkor pedig mégis mi értelme a harcnak?
Egyszerű példával élve: először saját otthont szeretnénk magunknak, autót, jó munkát. Amikor ez megvan, elkezdünk egy boldog párkapcsolat után sóvárogni, majd ha ezt is kipipáltuk, máris folytatjuk a vágyakozást. Amikor megvan az, amit olyan nagyon szerettünk volna, akkor elfelejtünk örülni neki, és élvezni azt. Azonnal tovább akarunk lépni a következő szintre. Majd ha összeházasodtunk, akkor boldog leszek – mondogatjuk. Idővel megtörténik az eskütétel, de mi mégsem lubickolunk az örömben, mert már motoszkál a fejünkben a következő lépés: gyerek kell… Folytathatnám a sort, de ez egy végtelen körforgás.
Ne engedjük győzni az elégedetlenséget! Küzdjünk a céljainkért, tegyünk meg értük mindent, közben pedig értékeljük, amit már a magunkénak tudhatunk – hiszen nemrég még éppen arról álmodoztunk…