FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
„Elindulsz otthonról azzal a céllal, hogy focira mész, de amíg odaérsz, egy csomó drukkerrel futsz össze, és ha mindenkivel csak egy mondatot váltasz, már az egész bandával beszéltél. És mi a téma? Hát a DAC, mi más!?” – mai beszélgetőtársam Horváth Rudolf.
Eljött az ideje feleleveníteni a régi túrák emlékeit – köszönöm barátom, hogy elfogadtad a felkérést. Ismerjük egymást pár éve, viszont sosem beszéltünk a kezdetektől. Mikortól vallod magad DAC-szurkolónak?
Vámosfalun születtem, majd 1980-ban elkerültem Eperjesre, abban az évben jutott fel a DAC a 2. ligába. Onnantól kezdve csak valami komoly ok miatt hagytam ki hazai meccset. Autókkal jártunk be a haverokkal minden hétvégén Szerdahelyre, illetve jópárszor idegenbe is. Ennek már több mint negyven éve, azóta a mai napig DAC-szurkoló vagyok, bejártam már az egész országot. Az öreg stadionban mindenkinek megvolt a saját helye, mi a B-közép környékén szoktunk állni, lent a kerítésnél. Öröm volt akkor focira járni, azt hiszem, nem kell bemutatnom azokat a játékosokat, akik abban az időben alkották a keretet. Tényleg csak a legnagyobbakat említeném: Audi – Tóth Laci – Majoros – őket nem lehet kihagyni, fantasztikus játékosok voltak.
Pecze Karcsi bátyánk vitte fel a csapatot a Föderális ligába, emlékszem, hogy az egyik szerdahelyi éppen akkor épülő blokkon öles betűkkel volt felfestve: „DAC – 1. LIGA”. Első meccs a Vítkovicével, aztán ’87-ben megnyertük a Szlovák-, majd a Csehszlovák Kupát.
Ligameccs, kupameccs egyrement, mindenhol meg kellett jelenni. Már hétfőn lázban voltunk, hogy mi lesz a hétvégén.
Rengeteg szép élmény, a Bayern ellen 16 ezer néző, és minden bajnoki előtt előmérkőzések, azokat sem lehetett kihagyni. Zsákovics Tibi falubelim volt, Radványi Miki Eperjesre nősült, őket meg kellett nézni már a „dorasztban” is. Nem sok meccs maradt ki, ha éppen munkába kellett menni, a főnököm elengedett, aztán foci után mentünk vissza dolgozni. Ebben az időszakban is eljártam idegenbe, nem azt mondom, hogy mindenhova, de amikor összejött a banda, akkor útnak indultunk. Végül is, ezek a kinti túrák végig elkísérték az életem, mi is mentünk együtt, már az új éra alatt egypár helyre.
Ennek mindenképpen egy külön fejezetet szentelnék, de olyan formában, hogy azért le is lehessen írni a kalandokat: például mikor Tallóson át akartuk festetni sárga-kékre a kutyát, hát nem voltunk már éppen szomjasok, maradjunk annyiban… 🙂
Megbeszéltük, hogy együtt megyünk, a legfőbb célunk nyilván az volt, hogy a focit is élvezzük, de szerettünk élni is, szórakozni. Ezek a kalandok örökre megmaradnak az emberben, mentünk, és végig daloltunk az úton, mert abban voltunk, hogy biztosan nyerünk. Néha bejött, néha nem, viszont ha kikaptunk, akkor is sírva vigadtunk hazafelé. Az más időszak volt, mint most, ha elvesztettünk egy meccset, akkor tudtuk, hogy valószínűleg azért, mert jobb volt az ellenfél egy góllal, vagy kettővel. De ha a mostani viszonyokat nézzük, bizony néha lógó orral jövünk haza, nehéz megemészteni, hogy egy Szeredet például nem tudunk megverni. Nem kibeszélés, hogy mumusunk lett, mint anno a Rózsahegy. Aztán meg azokat is legyőztük kint, pont, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Ismét Európa kapujában álltunk…
Minden győzelemnek tudok örülni és elismerem a vereséget, de azt nem tudom elviselni, amikor saját magunkat verjük meg. Sosem fogom elfelejteni az egykori túrákat, az ember már nem gyerek, mégis tud örülni még mindig, ha visszatekint erre az időszakra. Nyitrára vagy hat busszal mentünk, megálltunk elvégezni a dolgunk Sellyén, és minden sellyei kint lógott az ablakban, mert elleptük a várost. Ugyanez a galántai benzinkúton, ha az a szegény kerítés beszélni tudna! Vagy Pozsonyba a Slovan ellen mindig mennyien mentünk, ugye! A sok élmény mellett sok barátot is köszönhetek a DAC-nak, téged is meccsen ismertelek meg…
Most, hogy már nyugdíjas lettem, és az ember jobban ráérne, hiányolom ezeket a buszos kirándulásokat. Hogy mi történt, jó volna megérteni, de talán senki sem tudja erre a kérdésre a pontos választ! Minden elismerésem azok előtt, akik velünk együtt eljöttek anno pl. a Tátra alá összefagyni, aztán egy siralmas meccsen kikaptunk. Vannak helyzetek, amikor nem azt érdemelte ez a szurkolótábor, amit kapott.
Aláírom, hogy más világot élünk, és nincs is szándékomban mindenáron feszegetni a témát, de korábban a DAC játékosai szívből fociztak, és talán emberségesebbek is voltak, jobban érdekelte őket, mit érez a drukker. Találkoztunk a városban, nyugodtan szóba elegyedtünk, nem felejtették el, honnan jöttek és mit kaptak itt Szerdahelyen. Egy Kapko vagy egy Diňa például, utóbbi most volt itt Szerdahelyen – egyszerű srác maradt, mint te vagy én…
Mikor jött a covid és szinte megbolondultunk, hogy nem tudunk meccsre menni, ez is betett. Beszélgettem az ismerősökkel, forrt bennük a téma. Az volt az első mondatuk, hogy jaj Istenem, mikor mehetünk megint focira!? Ennyi évet megéltem, ’80-tól állandóan ott voltam mindenhol, ahol csak tudtam, és egyszeriben nem lehetett menni. Visszatérve a focira, régebben az volt a jellemző, hogy sok környékbeli játékosunk volt, akiknek tényleg nem volt mindegy, hogy ha találkozunk az utcán, milyen véleménnyel vagyunk róluk. Most alig van itteni gyerek a csapatban, és ez bizony nem jó.
Mindenesetre annak idején egy DAC-drukkernek kompromisszumot kellett kötni a családdal, amikor foci van, ha csak lehet, ne tervezzünk be mást. Nem mindig sikerült, de például mikor még Vámosfalun fociztam, nyugodjék édesanyám tudta, mikorra kell elkészíteni az ebédet, és ugyanez volt a helyzet, mikor Szerdahelyre jöttünk a DAC-ra. A feleségem dettó, családi összejövetelek stb. De ha el lett döntve, hogy szombaton focira megyünk, akkor focira megyünk. Anno még mikor Eperjesen laktam, öltöztem fel, hogy indulok, nos az apósom bekapcsolta a körfűrészt, hogy elkezd fát összemetélni. Odamentem és kihúztam a falból a dugót. Mondom neki:
– Ilyet nem csinálunk, megbeszéltük, hogy ma foci van, ezt, ha tudom, megoldom csütörtök vagy péntek este; – lehajtotta a fejét, nem mert szólni semmit; anyós megkérdezte tőle, mi történt?
– Azt mondta a Rudi, hogy nem lehet ma fűrészelni, mert játszik a DAC!
Voltam olyan lakodalomban, hogy telefonon néztük a meccset, és egyik a másiknak adta le a drótot, hogy mi az állás. Ott sem tudtunk nyugodni, meg kell hagyni, hogy a csallóközi ember nagyon szereti a focit, élünk-halunk a DAC-ért. Emlékszel, amikor egy alkalommal talán Rózsahegyről jöttünk haza, megálltunk Balázsfán? Szólt a zene, átvetted a mikrofont és elkezdtél dalolni…
Naná: „Jég dupla whiskyvel, két dózis egy helyen, egy a társaság miatt, igen, egy, hogy jó napom legyen…” – az minden meccs után jól ment, berekedve a 90 perc után… Na, de ez a riport rólad szól, folytasd kérlek.
…na és akkor hívott éppen a feleségem, hogy minden rendben van-e az úton, én meg odatartottam a telefont feléd: „anyukám, minden a legnagyobb rendben, hallod ezt, a Roberto énekel, jól érezzük magunkat, majd megyünk”.
Millió élménye van az embernek, és még remélem lesz is. Azt még szeretném megélni, hogy egyszer bajnokságot ünnepeljünk, viszont ahhoz egy cseppet fel kéne kötni a gatyánkat.
Az évek futnak, és bizony gyorsan futnak. Azt szoktuk mondani, hogy nem vagyunk öregek, csak sok mindenre emlékszünk. Azért több a szebb emlék – kivéve 2008. november elsejét például –, meg a rengeteg barát, a jó társaságok. Nemcsak Szerdahelyről, jöttek mindenhonnan: Léváról pl. minden hétvégén, mennyire vártuk mindig, hogy újra meccs legyen és találkozhassunk. Mindegy otthon vagy idegenben: elindulsz otthonról azzal a céllal, hogy focira mész, de amíg odaérsz, egy csomó drukkerrel futsz össze, és ha mindenkivel csak egy mondatot váltasz, már az egész bandával beszéltél. És mi a téma? Hát a DAC, mi más!?
Aztán a meccsen már szurkolni kellett, sokszor jöttem haza úgy, hogy alig értették a szavam, mert úgy berekedtem. Szerettem a B-középben, amikor még jó volt a B-közép. Sajnálom, hogy az lett, ami lett, igazából senki sem tudja mi történhetett. Most inkább oldalt leülök, amolyan öregesen, de ha visszatérnének a szép idők, és az a régi banda megint összejönne, bizony meggondolnám üljek-e? Könnyű kiugrasztani az ürgét a lyukból! Volt, hogy kirándulásból jöttünk haza a Tátrából, másnap meg vissza Zólyombrézóra, ott játszott éppen a DAC. Képes volt az ember másnap elmenni megint messzire, épp’ csak lefürödni jött haza, meg aludni. Mondom, hiányoznak ezek a túrák, és úgy veszem észre, lassacskán mintha minden elmúlna. Vagy hazajöttünk késő este valahonnan, de még a blokk előtt beszélgettünk tovább a meccsről…, sőt beültünk a Turulba is, ott folytatódott a buli.
Szerettem azt a közeget, hogy együtt lehetek ugyanazokkal az emberekkel, akikkel fél órája még a lelátón tomboltunk. Olyan nóták mentek, amiről azt gondoltuk, hogy a fiatalok nem is ismerik, nos velünk együtt énekelték.
Sokan mondanak a fiatalokra, én mellettük állok, tudni kell őket kezelni, ennyi. A feleségem tudta hol vagyok, hogy jó helyen, barátok közt vagyok, és mivel közel lakunk, néha még a hangom is hallotta…