„Egyéb elfoglaltságom” miatt a találkozót csak rádión keresztül tudtam figyelemmel követni, amit jelen esetben a vuvuzela-szerű dudák hol serényebb, hol tompább moraja kellő vizualitással is kísért. Mint azt tudjuk, egy ideje a „nézők nélküli, zártkapus” mérkőzések nem jelentenek feltétlenül zártkörű rendezvényt is, hisz’ ahogy azt a rádiós kommentátor megjegyezte:
– A mérkőzés előtt iskolaudvarnak látszott a Puskás Aréna környéke, ahol a szülők leadják a gyerekeiket és meghagyják nekik, hogy jól viselkedjenek. Azok pedig mintegy megfogadva az atyai, és anyai intelmeket, megállás nélkül fújják a csataindulót. Nem is akárhogy fújják…
Beindult a Nemzetek Ligája nagyüzeme, Rossi mester fiai egy olyan csoportba kerültek, ahol minden egyes mérkőzés ünnep, a labdarúgás ünnepe. Aki viszont előre temetné a magyar nemzeti tizenegyet, annak nincs joga piros-fehér-zöld lobogót rázni. A rádiós közvetítések sajátos és magasztos velejárója, hogy helyzeteknél egyenes arányban szaporodik meg a kommentátor szava és a hallgató pulzusa. Csak egyetlen érzékszervére hagyatkozhat, meg persze a szívére. Kicsit visszahozta számomra az egykori labdarúgó körkapcsolások világát, amikor még nem ismertük az internet nevű korszakalkotó és egyben olykor karaktert is formáló vívmányt. Bár csekély vigasz, hiszen éppen a Nemzeti Összetartozás napján a határon túlon blokkolt internetes televíziós közvetítéstől inkább a keserű szájíz maradt meg, mint a nosztalgikus Vas István Zoltán és Novotny Zoltán-féle fíling. Hogy ne megint Szepesivel jöjjek, meg a „hathárommal”…
Ami viszont a rádiós közvetítésből is kiviláglott, hogy a magyar csapat mérhetetlen dicséretet érdemel!
Mind küzdőszellemben, mind győzni akarásban felülmúlták a szigetországiakat! És bár meglehet, az angolok majd a hosszú szezon utáni fáradtság számlájára írják a vereséget, esetleg, hogy a „vuvuzelák” zavartak be náluk, ez bizony magyar részről akkor is férfimunka volt. A magyar labdarúgó-válogatott 1:0 arányban győzte le 35 ezer boldog magyar gyerek előtt a Puskásban a régóta veretlen Angliát! Ráadásul nem érdemtelenül, hiszen nem csupán egy „talált” tizenegyesen múlott. És bár a hangorkánra addig sem volt panasz, az értékesített büntetőt követően dobhártyarepesztő sikolyok is kísérték a dudaszót. Ezt már fújhatták az angolok, a magyar csapat számtalan helyzetet kidolgozva győzött, miközben Gulácsi Péter hálója viszont érintetlen maradt.
Mivel hasonló diadalra az angolok ellen hatvan éve nem volt példa, nyugodtan kijelenthető: ez bizony világraszóló siker!
Az oly’ sokszor lesajnált, majd epizódonként a mennybe emelt magyar foci sikere. Azon magyar emberek sikere, akik sosem ejtették még ki a szájukon, hogy bármi esélytelen, és minden egyes torna, vagy selejtezősorozat előtt bizalommal vannak a címeres mez viselői iránt. Pont ahogy a lelátókon helyet foglaló gyerekek, de mondhatnám a felcseperedő nemzedéket úgy általában, mert ők minden esetben győzni akarnak. Ők most első kézből megtapasztalhatták, milyen édes is a győzelem.
Ami pedig engem illet, ha nem hallottam volna a saját fülemmel, talán nem hinnék a szememnek! Szerencsére azonban Rossi mester végképp megnyugtatott: „Akadtak nehéz pillanataink, szenvedtünk, de együtt küzdöttünk, hajtottunk, kompaktak és egységesek voltunk.”
Mindörökké Magyarország!
MAGYARORSZÁG–ANGLIA 1:0 (0:0)
Gólszerző: Szoboszlai Dominik büntetőből
Magyarország: Gulácsi – Lang, W. Orbán, Szalai A. – Nego, Nagy Á. (82. Styles), Schäfer, Nagy Zs. (88. Vécsei) – Sallai R. (71. Kleinheisler), Szoboszlai (82. Fiola) – Szalai Á. (88. Ádám). Szövetségi kapitány: Marco Rossi.