Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Meixner „Mexi” Walter, Vivien és Kinga
FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
Találkozásunk elején Mexi egy „Hejrá Nyározsd” című könyvet szúrt a kezembe, ami nagyjából megalapozta riportunk vezérfonalát, így jutottunk el végül itthonról otthonra, vagyis Dunaszerdahelyre. Mai beszélgetőtársaink Meixner Walter, alias Mexi, valamint lányai, Vivien és Kinga, Nyárasdról.
Sziasztok, köszönöm, hogy elfogadtátok a felkérésünket. Szóval, hogy lesz egy nyárasdi kézilabda-szurkolóból végül hűséges DAC-drukker? Nem titok, hogy anno a nyárasdi kézilabdát majdhogynem magasabb szinten jegyezték, mint a dunaszerdahelyi focit. Mexi?
Mexi: Annak idején diákkoromban a nyárasdi kézilabda mellett követtem a DAC-ot is, de inkább csak az újságokból. Nyárasdi vagyok, ráadásul Megyerre jártam iskolába, ezért nem nagyon ismertem azokat az „öregeket”, akik már anno is rendszeresen jártak DAC-meccsekre – így aztán nem is lett volna kihez csatlakoznom. A nyolcvanas években még nagyon ment a kézilabda Nyárasdon, oda rendszeresen eljártam, de a meccseket általában egy időben rendezték a DAC mérkőzéseivel, ezért a kettő kizárta volna egymást. Ez a nyárasdi dicső korszak nagyjából ’93-ig tartott, majd még egyszer nekilendültünk, majd a 96/97-es idény után mondhatni véget ért a nagybetűs kézilabda a községben. Eközben ’86-ban elkerültem Pozsonyba, bentlakásos középiskolába, ami alatt a Nyárasd pozsonyi, idegenbeli mérkőzéseire is eljutottam.
Na és itt jön képbe a DAC, ugyanis életem első DAC-mérkőzését ’89-ben szintén Pozsonyban láttam. Tehát nem éppen szokványos módon egy idegenbeli találkozón ismerkedtem meg személyesen is a dunaszerdahelyi focival, az a meccs a Slovan ellen 0:0-ra végződött.
Hazai mérkőzésen egy évre rá, ’90-ben voltam először, köszönhetően Podhradsky Ricsinek, akivel együtt laktunk az internáton, ő beszélt rá, hogy menjek el vele. Ez egy szerdai napon történt, DAC–Sparta, 0:1. Vasárnap találkoztunk az „intrin”, ő már akkor hozta magával a DAC-zászlót, hogy majd szerdán, amikor a meccs van, elszökünk és megyünk egyenesen a stadionba. Emlékszem, praxunk volt azon a héten, és elvittem magammal a zászlót – Ricsi anyukája varrta – ott lobogtattam a slovanisták, meg az interisták orra előtt. Eljött a szerda, persze a 11-es vonattal leléptünk Szerdahelyre: 7 ezer ember a lelátókon, nem mondom, Slovanon volt 12 ezer is, de Szerdahelyen akkor láttam életemben először egy helyen annyi embert. Bár kikapott a DAC – Hašek rúgta a gólt -, mégis ez volt az első igazi DAC-os élményem. Ez volt egyébként az a meccs, ami után a Chocholouš játékvezetőnek felfordították az autóját. Nekem ezt követően még mindig a nyárasdi kézi maradt, majd a munkámból kifolyólag egy időben elkerültem Csehországba is, de követtem a DAC híreit, hogy mi újság van éppen a klub körül…
2014-ben viszont már biztosan jártál DAC-meccsre is, először talán csak magad, aztán Viviennel, majd Kingával is. Emlékszem például egy kassai kupameccsre, ahol találkoztunk…
Mexi: Igen, 2014-ben, amikor a Világi Oszkár átvette a klubot, már jártam, úgy emlékszem egy Rózsahegy elleni meccs volt az első, amire Vivient is kivittem magammal. Penksa volt a kapusunk, közvetlenül a keleti lelátó mellett álltunk, abban a szektorban, ahol 2008-ban történt a szurkolóverés. A következő alkalommal Vivien szeretett volna átmenni a nyugdíjas tribünre, hogy szemből láthassa a B-közép szurkolását, meg a konfettidobálást. Végül úgy jutottunk fel oda, hogy ott ült Ujlaky barátnője, Miška, vele kezdtünk el beszélgetni, ezáltal az Erikkel is jóba lettünk, és több más játékossal is. Rendszeresen ide jártunk, néha mi foglaltuk a helyet a játékosok hozzátartozóinak, szüleiknek, Brašeň meg Turňa barátnőjének, illetve feleségének. Azóta a két kezemen meg tudnám számolni, hány hazai meccset hagytunk ki, majd elkezdtem eljárni idegenbe is, később pedig Viviennel együtt.
Arra a bizonyos kassai kupameccsre Nagy Bandi vitt el, vele sok helyre eljutottam, még mikor alig ismertem valakit, ha kellett, eljött értem Nyárasdra is. „Massa”, vagyis a Sadloň Marek jött még velünk, meg Bíró Attila. Hatalmas élmény volt, azért is, mert továbbjutottunk. Idegenbe inkább autóval jártunk, de például egy másik nagy élményem Vágbesztercén volt, ahová két busszal mentünk ki szurkolni az U19-nek az 1. ligát. Amikor vége lett a meccsnek, mindenki berohant a pályára ünnepelni a srácokkal – na ezt szeretném megélni az A csapattal is egyszer! Szomorú, hogy azokból a gyerekekből egy sem illeszkedett be a nagycsapatba…
Vivien: Az a bizonyos első meccs, amit az apu említett, pontosan 2014. március 15-én volt, a magyar ünnepen. DAC–Rózsahegy, Ujlaky és Nurkovič góljaival nyertünk 2:0-ra. Emlékszem, nagyon hideg volt, és először láttam ennyi embert egy helyen, pedig „csak” 3700 néző volt kint.
Fantasztikus érzés, tiszta libabőr voltam, mindenki szurkolt. Hazatérve meséltem anyukámnak, sokáig nem tudtam elaludni, forgattam vissza a pillanatokat magamban. A stadionba úgy megyek be, mintha én lennék a focista, és fel fogok lépni a pályára, hallom a dob hangját. Találkozunk apa barátaival, meg aztán pár barátot szereztem a stadionban én is.
Izgatottam várom mikor jön ki a csapat, és aztán berúgjuk az első gólt, ez leírhatatlan érzés. Azt üzenném minden tv előtt szurkolónak, hogy otthon ülve nem az igazi nézni a focit, én ezt tapasztaltam, amikor idegenben játszik a csapat és nem tudok elmenni. Akkor nagyon unalmasnak látom az egészet, nincs az a borzongás és libabőr sem. A stadionban igazán mindenki beleéli magát, fantasztikus érzés. A góloknál egymás nyakába ugrunk, jön a piró, füst stb… Imádom!
Mexi: Végül meguntuk a nyugdíjastribünt, mondom, átmegyünk szembe, vagy kidobnak, vagy befogadnak. Ott álltunk a B-közép alatt Podhradsky Ricsi bandájával a betonfalnál, közvetlenül a cápó és Ervin, a dobos alatt:
– Már miért is dobnának ki innen, gyertek csak nyugodtan – mondta Ricsi.
Aztán mikor Kinga úgy kilencéves lett, megkérdezem tőle, hogy nincs-e kedve eljönni velünk meccsre?
Persze eljött ő is, így kezdtünk el végül hárman járni, apa és a két lánya, vagyis nálunk nem az „apáról fiúra” szlogen megy, hanem az apáról leányra, lányokra. Meglett az új stadion, mindhármunknak bérletet váltottam.
Kinga egészen addig rendszeresen járt velünk, míg el nem adták Hukot, Šatkát, és el nem ment Vida. Aztán jött csak minden második, minden harmadik meccsre, az új igazolások közt nem talált magának senki kedvencet – neki nemcsak a meccs számított, mint afféle lány, a focista személye is. Illetve közben elkezdett Nyárasdon kézilabdázni, sokszor ütközött az edzése, vagy a meccse a DAC találkozóival. Amikor sikerült eljutnom a meccseire, újra felidéztem magamban a nyárasdi kézilabda nagy korszakait. Egyébként nem szűnt meg a faluban sem a női csapat, jóval szerényebb körülmények között jelenleg a 2. ligában szerepelnek.
Úgy vettem ki a szavaidból, hogy hasonlóképpen éled meg a DAC mostani időszakát, mint oly’ sokan mások, de mondhatnám akár saját magamat is. Vannak még olyan játékosok, akikkel a mindennapokban is tartod a kapcsolatot? A régiekre gondolok elsősorban, Penksa, Turňa például, illetve a mostaniak között akad hasonló kaliberű személyiség?
Penksa, Turňa, Ujlaky, Polaček, Šatka, velük továbbra is tartjuk a kapcsolatot. Nem azt mondom, hogy napi, heti szinten, de amikor olyan életesemény van, vagy nagyobb meccs, akkor írunk, gratulálunk egymásnak. A jelenlegi játékosok valahogy másképp viszonyulnak hozzánk, szurkolókhoz. Persze nem várom el senkitől, hogy jópofizzon, de próbáltam már ráírni én is, vagy a Vivi is egyik-másikra, igazából vissza sem jeleztek. Nem mint egy Majerník pl., akinek a mai napig úgy köszönök, hogy „čao kapitán”. A mostani játékosokból kvázi emberileg talán csak a Davis–Blackman párosra lehetne számítani, de megfogadtam, hogy nem írkodok már senkire. Úgyis elmennek innen, elfelejtenek minket, aztán csak csalódik az ember. A régi stadionban a meccsek után ha kijöttek a játékosok, nyugodtan megszólíthattad őket, odajöttek hozzád, barátságosak voltak, Szabó Otti, Straka Gabi… Most ezek az újak kijönnek és szétfutnak, néha odaállnak egy-egy kép erejéig hozzád, de… Oké, volt ez a covid is, nem nagyon szabadott nekik találkozni idegenekkel.
Két hónappal ezelőtt még azt mondtam, hogy nem váltom ki a bérleteinket, veszünk jegyet, ha éppen úgy van. Azóta már meggondoltam magam, valószínűleg megveszem a bérletet, de már csak kettőt, mert mindkét lányom egyszerre nem fog tudni úgysem jönni rendszeresen, ha meg mégis, akkor egy jegyet csak szerzek valahogy. Sajnos sokan lettünk így a mai világban, meg kell gondolni minden centnek a helyét.
Pedig féltem a helyünket ott fent a B3-ban, megszokta az ember a társaságot, a barátokat: Massa a lányaival, Nagy Bandi, Süléék Győr mellől, Bándiék Fehérvárról, alánk egy nyolctagú társaság jár Szarvasról. Ők is bizony évek óta bérletesek, de ha vasárnap, vagy hétköznap játszunk, akkor nem tudnak eljönni. A covid alatt sem járhattak…
Az a nyárasdi, falusi közeg egy kicsit más volt, más volt az a szurkolás, amit az „öregek” elkezdtek a faluban, mi fiatalok pedig hozzájuk verődtünk. Amit a DAC adott, az főleg a baráti közösség. Amikor elkezdtem DAC-meccsre járni itt, a játékosok csúsztak-másztak a pályán, küzdöttek. Le a kalappal azok előtt a szurkolók előtt, akik annyira beleélték magukat ebbe, és ezt a szenvedélyt nekem is átadták. Az a szurkolás, amikor libabőrös leszel, azok a pillanatok, amikor például Rózsahegyen győztünk és kijutottunk Európába. Hazaérve a stadion előtt jön veled szembe Bíró Gyuri, könnyes szemmel átölel:
– Kint vagyunk, kijutottunk Európába! – hát abban a pillanatban nekem is könny szökött a szemembe.
Ilyet nem élsz át akárhol, volt alkalmam megtapasztalni, mert sokat jártam Vladóékkal, Mucseszékkel, meg jött az angol srác, az Ashley… láttam sok ellenfél táborát testközelből, ott messze nincs ilyen mánia, ilyen szurkolói láz, mint itt Szerdahelyen.
Ez az, amit a dunaszerdahelyi focinak köszönhetek, kimész a stadionba, megszólal a Nélküled, elkezdődik a meccs, a Massa meg úgy üvölt, úgy szurkol melletted, mint egy húszéves, leírhatatlan.
Libabőr, most is felállt az összes szőröm, pedig csak beszélünk róla! Csak mi, mivel lányaink vannak, úgy énekeljük az Édesanyám, kedves anyám nótát, hogy:
– …ez illik, illik, illik, a magyar leányra!