Vannak dolgok, amiket az ember alapjáraton nem engedhetne meg magának, ezért kölcsönt vesz fel, hogy mégis elérhetővé váljon számára. Legyen az lakás, ház, vagy egy új autó, esetleg a mosógép romlott el otthon? Olykor mindannyian kénytelen vagyunk szembesülni az anyagi helyzetünkkel, vagy egyszerűen a vágyaink kiteljesedése ösztönöz minket.
Lényegében ez mindig is így volt, és persze a szükség nagy úr – tartja a mondás, a felvett kölcsönt általában havi részletekben törlesztjük, kamatostól. A baj ott kezdődik, amikor egyfajta elvárásként igazodunk a világban másokhoz, miközben majdhogynem szégyelljük a társadalmi rétegek közt elfoglalt helyünket.
Még végtelen az út, utazom,
Visz könyörtelenül vonatom,
Így hát a világ pár arc,
Pár édes emlék, pár édes csók csupán.
Mi az állomásokon vár.
Itt a nyár, a szabadságok, és a kirándulás ideje. A megérdemelt pihenésé, amikor a napi mókuskereket kvázi lazább napok válthatnák fel. Két évig kötve volt a kezünk, nem nagyon mozoghattunk, most pedig, mikor szabadabban élhetnénk, minden egyéb nyomorúságunk mellé még a pénzügyi válságot is a nyakunkba kaptuk. Eddig nem engedték, most mi nem engedhetjük meg magunknak. Nincs ez így jól: a boltokban naponta címkéznek, egyre feljebb srófolják az árakat, az üzemanyagot pedig lassan aranyáron adják a töltőállomásokon. Megemelkedtek az ingatlanárak, drágultak az építőanyagok, feléljük a tartalékainkat…
Olvasom a hírekben, hogy a Szlovák Végrehajtói Kamara arra figyelmezteti a lakosságot, gondolja meg, mennyit költ a nyári szabadság idején. A kirándulás elmúlik, az azzal járó kiadások, a nyaralás miatt felvett kölcsön azonban a nyakunkon marad!
Nekem ugyan eszembe nem jutna kölcsönt felvenni csak azért, hogy kirándulhassak. Világéletemben racionális gondolkodású embernek tartottam magam, aki addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér. Tavaly, amikor világjárvány miatt szinte haldoklott a turizmus arról írtam, hogy a leghasznosabb otthon elkölteni a pénzünket. Kirándulj otthon – valószínűleg páran megmosolyogtatónak tartották, hisz’ „otthon sincs kolbászból a kerítés”. Akkor már inkább befizetek egy kis kényeztetésre, egyszer élünk, négy csillag, két hold, eszem-iszom, dínom-dánom…
Holnap meg jön a szánom-bánom? Mi inkább kipróbáltuk a szerdahelyi kisvonatot, körbevisz a városon, ráadásul ingyen!
Amolyan tudatos polgárpukkasztásként fel is posztoltam a közösségi oldalamra, hogy naponta kirándulunk. A gyerekek legnagyobb örömére megengedhetjük magunknak ezt a „luxust”, semmi ferdítés nincs ebben, higgyék el kérem! Kiválasztva a lakóhelyünkhöz mért legideálisabb felszállási pontot, várakoztunk a megállóban, majd pár perc elteltével indulhatott az utazás.
Százezer kötél lelkemen,
Vissza visszahúz szüntelen,
S ha elmarad egy állomás,
Vissza sem nézek, attól sem félek már,
Hogy a füst a szemembe száll.
A „vasúti kocsiban” nagymamák, nagypapák unokáikkal és a szülők gyermekeikkel valószínűleg ugyanilyen megfontolásból utaznak, ki ide, ki oda, a legtöbbjük persze divatos szóval élve „kimaxolja” a történetet.
– Várunk pár percet, késik a pozsonyi vonat, meg kell várnunk a turistákat – adta tudtunkra a roppant szimpatikus „masiniszta” bácsi a vasútállomás előtti megállóban – maguk hova utaznak?
– Kimegyünk a termálfürdőhöz, aztán vissza – válaszoltam. De másnap merészebb tervekkel álltunk elő:
– A termálfürdőhöz, aztán ki az Észak II. lakótelepre, már az ebédünket is megrendeltük. Pont belefér a következő járatig…
Kis idő múlva gőzmozdonyt imitálva, pöfögő-sípoló hangon zakatoltunk tovább.
Életemet át, utazom,
Míg megmarad a hó hajamon,
S eljön majd egy állomás,
A peronról nézem, a szemafor zöldre vált,
De az én jegyem már lejárt.
Végállomás, kiszállás! – kisvonatunk a termálfürdő előtti körforgalomban visszafordul, majd megáll néhány perc pihenőre, ami ahhoz éppen elég, hogy elkattanjon pár emlékfelvétel az aznapi kirándulásunkból. A visszaúton újabb kalandok várnak még ránk, minden nap új arcok, de immár ismerősök is. A környék szintén változik, ugyanakkor megmaradnak azok a biztos pontok, örökbe hagyja nekünk a város a maga állandóságát. A lakótelepi megállóban leszállunk és integetünk – sajnos már nélkülünk zakatol tovább, de harsány kürttel még búcsúzóul megköszöni a barátságunk. Máris a következő alkalomra tervezünk, én például azt, hogy kipihent elmével írok egy élménybeszámolót is…