Kirándulj otthon | Roberto Listával a kézben Szerdahelyen sorozata – E114

Szerző: Bögi Róbert

Betűméret
Normál szöveg

Vannak dolgok, amiket az ember alapjáraton nem engedhetne meg magának, ezért kölcsönt vesz fel, hogy mégis elérhetővé váljon számára. Legyen az lakás, ház, vagy egy új autó, esetleg a mosógép romlott el otthon? Olykor mindannyian kénytelen vagyunk szembesülni az anyagi helyzetünkkel, vagy egyszerűen a vágyaink kiteljesedése ösztönöz minket.

Lényegében ez mindig is így volt, és persze a szükség nagy úr – tartja a mondás, a felvett kölcsönt általában havi részletekben törlesztjük, kamatostól. A baj ott kezdődik, amikor egyfajta elvárásként igazodunk a világban másokhoz, miközben majdhogynem szégyelljük a társadalmi rétegek közt elfoglalt helyünket.

Még végtelen az út, utazom,
Visz könyörtelenül vonatom,
Így hát a világ pár arc,
Pár édes emlék, pár édes csók csupán.
Mi az állomásokon vár.

Itt a nyár, a szabadságok, és a kirándulás ideje. A megérdemelt pihenésé, amikor a napi mókuskereket kvázi lazább napok válthatnák fel. Két évig kötve volt a kezünk, nem nagyon mozoghattunk, most pedig, mikor szabadabban élhetnénk, minden egyéb nyomorúságunk mellé még a pénzügyi válságot is a nyakunkba kaptuk. Eddig nem engedték, most mi nem engedhetjük meg magunknak. Nincs ez így jól: a boltokban naponta címkéznek, egyre feljebb srófolják az árakat, az üzemanyagot pedig lassan aranyáron adják a töltőállomásokon. Megemelkedtek az ingatlanárak, drágultak az építőanyagok, feléljük a tartalékainkat…

Olvasom a hírekben, hogy a Szlovák Végrehajtói Kamara arra figyelmezteti a lakosságot, gondolja meg, mennyit költ a nyári szabadság idején. A kirándulás elmúlik, az azzal járó kiadások, a nyaralás miatt felvett kölcsön azonban a nyakunkon marad!

Nekem ugyan eszembe nem jutna kölcsönt felvenni csak azért, hogy kirándulhassak. Világéletemben racionális gondolkodású embernek tartottam magam, aki addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér. Tavaly, amikor világjárvány miatt szinte haldoklott a turizmus arról írtam, hogy a leghasznosabb otthon elkölteni a pénzünket. Kirándulj otthon – valószínűleg páran megmosolyogtatónak tartották, hisz’ „otthon sincs kolbászból a kerítés”. Akkor már inkább befizetek egy kis kényeztetésre, egyszer élünk, négy csillag, két hold, eszem-iszom, dínom-dánom…

Holnap meg jön a szánom-bánom? Mi inkább kipróbáltuk a szerdahelyi kisvonatot, körbevisz a városon, ráadásul ingyen!

 

Amolyan tudatos polgárpukkasztásként fel is posztoltam a közösségi oldalamra, hogy naponta kirándulunk. A gyerekek legnagyobb örömére megengedhetjük magunknak ezt a „luxust”, semmi ferdítés nincs ebben, higgyék el kérem! Kiválasztva a lakóhelyünkhöz mért legideálisabb felszállási pontot, várakoztunk a megállóban, majd pár perc elteltével indulhatott az utazás.

Százezer kötél lelkemen,
Vissza visszahúz szüntelen,
S ha elmarad egy állomás,
Vissza sem nézek, attól sem félek már,
Hogy a füst a szemembe száll.

A „vasúti kocsiban” nagymamák, nagypapák unokáikkal és a szülők gyermekeikkel valószínűleg ugyanilyen megfontolásból utaznak, ki ide, ki oda, a legtöbbjük persze divatos szóval élve „kimaxolja” a történetet.

– Várunk pár percet, késik a pozsonyi vonat, meg kell várnunk a turistákat – adta tudtunkra a roppant szimpatikus „masiniszta” bácsi a vasútállomás előtti megállóban – maguk hova utaznak?

– Kimegyünk a termálfürdőhöz, aztán vissza – válaszoltam. De másnap merészebb tervekkel álltunk elő:

– A termálfürdőhöz, aztán ki az Észak II. lakótelepre, már az ebédünket is megrendeltük. Pont belefér a következő járatig…

Kis idő múlva gőzmozdonyt imitálva, pöfögő-sípoló hangon zakatoltunk tovább.

Életemet át, utazom,
Míg megmarad a hó hajamon,
S eljön majd egy állomás,
A peronról nézem, a szemafor zöldre vált,
De az én jegyem már lejárt.

Végállomás, kiszállás! – kisvonatunk a termálfürdő előtti körforgalomban visszafordul, majd megáll néhány perc pihenőre, ami ahhoz éppen elég, hogy elkattanjon pár emlékfelvétel az aznapi kirándulásunkból. A visszaúton újabb kalandok várnak még ránk, minden nap új arcok, de immár ismerősök is. A környék szintén változik, ugyanakkor megmaradnak azok a biztos pontok, örökbe hagyja nekünk a város a maga állandóságát. A lakótelepi megállóban leszállunk és integetünk – sajnos már nélkülünk zakatol tovább, de harsány kürttel még búcsúzóul megköszöni a barátságunk. Máris a következő alkalomra tervezünk, én például azt, hogy kipihent elmével írok egy élménybeszámolót is…

De ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad,
Mikor elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad. [Demjén Ferenc]

(Roberto)

ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen… 
A cikk szerzője
Összes cikk