Évről évre, sőt, szinte hónapról hónapra változik városunk képe. Az utcák, a terek, de főként az üzletek – na meg persze az újonnan felhúzott objektumok, melyek vagy egy korábban meglévő épület helyét foglalták el, vagy egyszerűen beépült velük az addig üresen álló telek. Olykor magam is elképedek, viszont ezúttal egy beszélgetés témája sarkalt arra, hogy kicsit „leporoljak” egy anno népszerű sorozatot, ami itt futott a Klikkout felületén. Talán még tetszenek rá emlékezni: Dunaszerdahely utcáin sétálva volt a címe.
Nemrég ismét sétáltam egyet, mivel éppen úgy hozta a dolgom, s közben, mint azt már említettem, egy cimborám így fogadott:
– Te Roberto, olvastam a cikked, ugye tudod, hogy sok minden nem passzol már benne.
– Persze, hogyne tudnám. Hány embertől hallottam már, hogy: „annak idején, amikor még fiatal voltam és szép… most meg már csak szép vagyok”. Ennek ez a rendje, azt hiszem…
Rádöbbenünk, hogy ami tegnap történt velünk, az már a múlt, az előző hónap pedig mára történelem. Ám a változás nem feltétlenül jelent egyet az elmúlással, az iskolaudvar, ahol egykor szánkóztunk, mostanra teljesen megváltozott, de attól az még iskolaudvar maradt. Ezek a hosszabbodó esték is tehetnek róla, hogy gyakrabban eltöprengünk.
Lesz, akiknek a rohanásról szól az év vége, és lesz, aki visszavesz a tempóból.
– Bizony, mennyit szánkóztunk ott a „Komenskýn”, rá sem ismerek a helyre – folytatja cimborám a párbeszédet és a suli felé fordul – körbeért, körbezárták…
– Ne is mondd, most jövök „szever” II-ről, egy komplett új negyed épült a Mező utca túloldalán, amióta nem jártam arra. De hát lakni kell valahol a fiataloknak…
Azt hiszem, napestig ecsetelhetném, mi mindent szóba hoztunk még, a kocsmát a Fő utcán például, ami bezárt, s ami anno csinos cukrászdaként üzemelt. Vagy a sokáig parlagon álló „Partizán” vendéglő területét, ahol megszámlálhatatlan új bolt, szolgáltatás nyitott és lakások épültek felettük. A vasúti átjárót is éppen átépítik, emlékszem anno három sínpár is elfért ott az úttestben…
Aztán mint egy kíváncsi kisgyerek, egy tátongó lyukba néztem le – a földbe süllyesztik a kukákat, az egykori Grundon kezdték a Duna utcában.
Eszembe jutottak a gyermekkori évek, amikor mi is ilyen gödrökben hancúroztunk, és az előkerülő régi tányérdarabkák miatt azt képzeltük magunkról, hogy régészek vagyunk. A csordogáló vizek pedig arra engedtek következtetni, hogy ott egykor valamiféle folyócska lehetett – felnőtt fejjel már pontosan tudom, mily’ jól tippeltünk. Gázvezetéket fektettek le, többé nem kellett palackos gázért rohanni apámnak a telephelyre, ha kifogyott – nekünk ugyanakkor azok az árkok jelentették a játékot.
– Mintha csak tegnap történt volna – szólt közbe a cimborám, akivel párszáz métert együtt tettünk meg a belváros irányában haladva.
Ha nem lennének ezek a változások, úgy hiszem, emlékeink sem lennének, vagy legalábbis nem ennyire színesek.
– Először majdnem fel sem ismertelek, megszoktam, hogy mindig babakocsival látlak – vált témát a gyerekkori pajtásom, miután képzeletben körbejártunk szinte az egész várost.
– Nem te vagy az első, imént a kávéházban ráadásul hármasikreket „követtek” rajtam. Mondom, tudtommal csak ketten vannak, nincs sejtésem harmadikról! – nyilván nem haragosan, csak a poén kedvéért.
Pontosan tudom, hogy az én generációm, meg a tőlem kissé korosabbak, mennyire szeretnek nosztalgiázni, és azok a pillanatok, melyek visszarepítenek a múltba, arról is szólnak, hogy közben mennyi mindent átéltünk.
A nagy klasszikus apámtól, hogy: mire vittük az életben!?
Majd gyermekből felnőtté válva, fogalommá vált számunkra például az egykori Szolgáltatások háza a város korzóján. Ahogy azt is tudjuk, valószínűleg a mai maszek világban már nem lenne létjogosultsága az ilyesféle központosított üzemnek. Nem azért, mert nem kéne, hanem mert megváltozott a hozzáállásunk, a világ átformált mindannyiunkat. Azok az üzletek összedolgoztak, a maszek vetekedne a bevételért a másik maszekkal. Szóval amikor a régi munkahelyünkre gondolunk, ahol „de jó volt dolgozni”, akkor sem a cég miatt tesszük, hanem saját magunk régi énjét keresve.
Végezetül a változás pozitívumát a pékek világával szemléltetném: amit egykor kézzel csináltak, mára elvégzik helyettük a gépek.
Lehetetlen lenne kézzel dagasztani egy Szerdahelynyi városkának, mégha úgy finomabb is lenne a kenyér. Nehéz, de megbecsült szakma volt a pékmesterség, annak idején a pékek talán még nem is álmodtak a munkájukat könnyítő gépekről, viszont finom kenyeret sütöttek. Zsákokban, a vállukon cipelték, kézzel szitálták a lisztet, kézzel kovászoltak, dagasztottak, formáztak, s végül sütőlapáttal vetették a kemencébe a kenyeret. Amikor kisült, kerékpáron vagy szekéren szállították, többnyire maguk a pékek vagy az inasaik.
Vitathatatlan, a kézzel dagasztott kenyérnek más az íze, ezt a legtökéletesebb gép sem tudja pótolni.
A kemencét valaha fával fűtötték, amitől a kenyér foszlós belű, ropogós héjú és különleges illatú volt – az idősebbek a kenyér szó hallatán ezért nosztalgiával emlékeznek. Viszont nem mindig és nem mindenkinek jutott ebből a finom kenyércsodából! – nagyjából így változik a város is, elég hozzá például, hogy a közelünkben új üzlet nyitott, és immár nem kell messzire bandukolnunk, ha megóhajtunk valamit…