Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Wimmer Ilona és László
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Rovatunk mai vendégei Wimmer Ilona és László – egy szimpatikus dunaszerdahelyi házaspár –, akikkel egy szurkolói pubban találkoztunk. A legutóbbi epizód után ismét a dunaszerdahelyi foci történelmét idézzük fel – korban előre haladva több nagy generáció sztorija (is) következik…
Megjegyzés: a riport tegező módban folyt le, hála Ilonka és László előzetes megtisztelő bizalmának, amit ezúttal is köszönök – a szerkesztő.
Először is, örülök, hogy elfogadtátok a felkérést. Lacival megbeszéltük, hogy találkozunk, de jelezte, hogy nálatok a DAC igazából családi program. Természetesen értettem a célzást. Ilonka?
Ilonka: Emlékszem a régi pályára, kedves nekem, hogy meghagyták a régi kaput. Ott áll az Aréna mellett, mint egy történelmi visszapillantó: igen, ez volt a régi bejárat. Tulajdonképpen én beleszülettem a dunaszerdahelyi fociba, apu a Klempa Vince, vagyis a „Túró” anno a DAC kapusa volt, még a Slavoj idején. Ők érték el a dunaszerdahelyi foci első nagyobb dicsőségét, feljutottak a divízióba. Mikor kiöregedett a keretből, mint jegyszedő segítette a klubot és ott állt mindig annál a régi kapunál – minket is ő engedett be. Ha ránézek a kapura, az apu jut eszembe róla. Nagyon apás voltam…
Laci: …az lett volna az igazi, ha két oldalt a két jegyárusbódét is meghagyják. Előttem van, ahogy a papa áll a bal felén, jobb oldalt pedig a rendőrök. Akármilyen meccs lehetett, nem volt itt kétszáz rendőr pl. Trencsénből, Zsolnáról. Itt volt a szerdahelyi katonai parancsnokság, a megyeri, bősi, somorjai rendőrőrs… Cseresznyés a kutyájával, Neszméri, aztán a fiatalabbik nagybácsink, Klempa Karcsi a katonai parancsnokságról.
Ilonka: A bátyám szintén kapus volt, ő is Laci, apu testvére is Laci, mindketten a DAC-ban fociztak. A bátyám lett apu után a „Kis Túró”.
Sok mindent csak elbeszélésből tudok, családi összejövetelek alkalmával a papa elmesélte, hogy amikor feljutottak a divízióba, már csak cserekapus volt, aztán beállították döntetlen állásnál, mert nagy „tizenegyes-ölő” hírében állt: a másodosztályú Spartak ellen játszottak, apu két büntetőt hárított, ami által továbbjutott a csapat.
Aput mindenki csak Túrónak ismerte. Egy alkalommal hűtőt vettek, amit házhoz szállítottak, és a sofőr megkérdezte, ki lakik ezen a címen:
– A Klempa Vince Józsi…
– Hát a cím passzol, de a fuvarlevélen a Túró József név szerepel…
Szegénykém már nem él, Takács Vili nemrég ment el – múltkor visszaemlékeztünk a régi csapatra és mondtam is, hogy talán az utolsó játékos távozott. Szigeti is elment egy éve… Apu, nagybátyám és a bátyám után a fiatalabb fiam is a DAC-ban kötött ki: Wimmer Péter – kiskorától az a nyugodjék Takács Pista edzette, aki még az ő 8 éves fiának is az edzője volt. Rengeteget hordtuk őt meccsekre.
Laci: Hordtam őt focikra, ezzel párhuzamosan 18 évig a Járási Labdarúgó Szövetségnél voltam elnökségi tag. A gyerekek nődögéltek, Peti elkerült Dióspatonyba. A „Diós” lett a DAC B csapata, sok esélye nem volt bekerülni a csapatba, mivel a meccsekre az A csapat keretéből töltötték fel a patonyi tizenegyet. Kitaláltuk, hogy alakítsunk egy csapatot Patonyréten.
Én lettem a csapatvezető, patonyiak, légiek, helyiek… Létezett a klub, csak játékosok nem voltak. Na, én hoztam, és régi DAC-osokat is: Rosťo Prokop, Kašpar Peťo – abban az időben már a Slovan menedzsere volt, de csak egy telefonomba került és szívesen jött. Előfordult, hogy csupán egy félidőre ért rá, de eljött. Ha kapus kellett, jött Cséfai Tibi, sőt Poór Tibi is.
Edzőnek nyugodjék Tóth Lacit csalogattam, nem tudta elvállalni, de eljött segíteni. A fia szintén játszott nálunk. Emlékszem, Kontár Zolika még csak kisgyerek volt, de mindenhova jött velünk. Elég volt neki, ha labdát hallott pattanni valahol, menten ott termett. Nagyapja volt a klubelnök – évekkel később Kontár Zoli bemutatkozott a DAC-ban…
Talán ő volt az utolsó olyan DAC-játékos, akinek ha tudásban voltak is hiányosságai, a szíve mindig vitte előre. „Meghalt” volna a sárga-kék mezért!
Ilonka: Mert büszke volt rá, hogy bekerült a DAC-ba. Benne még élt a csapatszellem, és ezért az utolsó leheletéig harcolt. Én írtam Patonyréten a meccsek jegyzőkönyvét, 24 évet dolgoztam a Csallóköz hetilapnál, ahol a járási focibajnokságokról is én írtam a heti összefoglalókat, Laci pedig segített a táblázatok írásában.
Laci: Folyton azt kérdezte tőlem Ilonka, hogy miért járok késő este haza a meccsekről. Mondtam neki: gyere ki egyszer és megtudod. Kijött, és ott is maradt. Ha már újságíró volt, hát írhatta a jegyzőkönyveket is…
Ilonka: …és én lettem a csapat legnagyobb drukkere. Petit, ha megrúgták, kiabáltam, mint az őrült: hagyjátok a fiamat, mit csináltok vele!?
Élveztem a foci lendületét, tényleg beleszülettem a fociba. Emlékszem, az anyu – aki egy dunaszerdahelyi amatőr színjátszó csoportban játszott – azt szokta mesélni, hogy egyik héten színi előadásra mentünk, másik héten focimeccsre. Mindig valahova cipeltek minket a bátyámmal, így nekünk természetes volt, hogy a fiunk is focista lett.
És minden hétvégén felpakolva menni kellett. Anno a mai Nemesszegen (régen Hviezdoslav utca) nőttem fel, szemben volt a Vajanský utca. A Bíber, meg a Rampaskó gyerekekkel nőttem fel, és lány létemre velük fociztam. A Kukučín utcán beállítottak a kapuba – szóval ez a kapuskodás nálunk családi vonás. A kisunokánk, aki idén 9 éves lesz, szintén elkezdett focizni, és ráébredt, hogy futni bizony fárasztó, ezért a legnagyobb örömömre a papa után viszi tovább az U9-ben: kapusként járja a tornákat. Bátyám unokája dettó kapus, senki sem beszélte rá őket, ez egy belső sugallat, családi hagyomány. A kisunokám, aki nem ismerhette a papát, egy kaucsuklabdát vitt a sírjára. „Ez a kapus papáé” – mondta.
Nehéz ilyenkor megszólalni, talán csak annyit, hogy úgy tartják, a kapusok kicsit őrültek. De egy ilyen sztorit hallva én még büszkébben mesélem majd, hogy bizony én is kapus voltam! Három ujjam bánta, hát egye fene… De folytassuk inkább a beszélgetést…
Ilonka: … persze azáltal, hogy a gyereket vittük mindenfelé, jó pár év kimaradt a DAC-ból…
Laci: …nemcsak Réten, a labdarúgó szövetségben is minden hétvégén adódott munka. Hobbi szinten csinálta az ember, ez is a foci szeretetéhez tartozik. De ennek köszönhetően a fociberkekben rengeteg emberrel ismerkedtem meg.
Lényegében újra összetalálkoztam azokkal a családokkal, akikkel anno a Poľnonákupban – nem egy DAC-játékos bejárt hozzánk: Krištóf Karcsi, Pavlík Rudo… vagy Pecze Karcsi, az edző, ha mentek valahová, behozta hozzánk a kocsiját. Nálunk, aki nem járt meccsekre, az is tudta, mi az a DAC.
Jó kapcsolat alakult ki a csapattal: Tóth Laci, Majoros, Leskiv Pali… Nyugodjék Takács Pistával együtt nőttünk fel a Csilizközben. Említettem a Karcsit a katonai parancsnokságról, tartották a helyet nekünk a stadionban a kispad mellett, de sosem ültem ott. Megvolt a partink és mentünk az öreg óra alá. Jártunk mindenfelé, ha kellett Olomoucba, ha kellett máshová, ahol éppen játszott a DAC. Ugyanígy később a gyerekekkel is, amikor a Petiék fociztak. Ha nem akadt busz, akkor kértem a cégtől.
Ilonka: Apum ágáról az unokatestvéreim Poprád környékiek. Itt voltak nálunk – mi ugye nem messze a stadiontól lakunk – és hallgatták, hogy „hajrá, DAC!” Amikor már századszorra is elhangzott, megkérdezték szlovákul: te Ilonka, azt mondd meg nekem, miért kiabálják folyton, hogy „hajdánok, hajdánok”?
Laci: …azóta, ha találkozunk, úgy köszönünk, hogy: Matúš, hajdánok!
Ilonka: A következő történet szintén a poprádi rokonokhoz fűződik. A keresztfiunk lányának volt keresztelője Pöstyénben 2018-ban. Lestük az órát a Lacival, mert akkor játszott a DAC Zsolnán, és le volt egyezve a jegy – keresztelő ide vagy oda, mi megyünk meccsre.
Lezajlott a keresztelő, mi beültünk az autóba, és én nő létemre ott a kocsiban öltöztem át: ünneplő ruhát le, a DAC-os ruhát fel, és irány Zsolna. A második félidőre értünk oda, de megnyertük a meccset!
Laci: Ahogy folyt a beszélgetés és néztük az óráinkat, kérdezte a rokonság, hogy mi ez a sietség? Mondom, Zsolnára megyünk meccsre – ott derült ki, hogy a rokonság egyik tagja a Szlovák Labdarúgó Szövetségnél delegált személy és 90%-ban Szerdahelyre kéreti magát, főleg a hangulat miatt.
Ilonka: Csináltunk mi ilyen őrültségeket a DAC miatt. Én mondjuk a Bayern-meccsről lemaradtam.
Laci: Az volt a nagy DAC, az aranycsapat, a legemlékezetesebb esemény. Amikor Szaban Tibi berúgta Münchenben a gólt, szerintem rengeteg német szurkolót hozott Szerdahelyre. Ez is egy jó történet, az após legfiatalabb testvére, Karcsi volt beosztva szolgálatba: óriási tömeg, 4 ezer ember kint maradt a stadionon kívül, nem jutott nekik jegy. Bekéredzkedtek a környező házakba, hogy legalább tévén nézhessék a meccset. A németektől elvette a Karcsi a konyakot, merthogy nem lehet bevinni. Letette a földre, aztán meg odaszúrta nekem: ezt meg igyátok meg, ha gólt rúgunk. Gólt ugyan nem rúgtunk, de az üveget végül felbontottuk. Mit ad Isten, annak a németnek is jutott belőle, merthogy ott állt mögöttünk.
Ilonka: A régi stadiont elég jól beláttuk tőlünk a negyedik emeletről – most már ez nem adatik meg. A nyolcvanas évek közepétől datálódik a DAC felemelkedése, a jó helyezések, a jó foci. Majd amikor kevesebb pénz jutott a focira, kiestünk a második ligába, az ébresztőként hatott a játékosokra, vezetőségre, szurkolókra egyaránt.
Amikor a régi rendszerről beszélünk – például a szövetkezetekről – bizony a régi vezetők és a járás szorgos lakossága nélkül a DAC nem jutott volna el oda, ahová eljutott. A Nyárasd kézilabdában dettó.
Ilonka: Az emberek hozzáállása más volt. Létrehozni egy közösségi helyet, ahol élményben van részük, ahol találkozhatnak és eredmények is születnek – ha kellett, ezek az emberek ezért önként, pénz nélkül segédkeztek a stadion körül, a csapat körül. Manapság, aki nem is jár meccsre, azt is büszkeséggel tölti el, hogy az én városomban, Dunaszerdahelyen van ez a csapat. Vagy éppen a kézis lányok, elég, ha az ember elolvassa az eredményeket. Az új stadion átadásának évében, 2016 karácsonyán Peti fiunktól bérletet kaptunk ajándékba. Onnantól datálódik ismételten ez a jó értelemben vett fanatizmusunk. Elsősorban a csapat miatt, de a közösség miatt is.
Magával ragadott minket a hangulat, elkezdtük élvezni az új miliőt – minden évben meghosszabbítjuk a bérletünket. Jelenleg már hatan a családból, a lányunk a 22 éves fiú unokával, Peti fiunk az unokánkkal és jómagunk, ketten. Ha a kisunokánk nem jön – mert éppen meccse van –, akkor a körülöttünk ülők hiányolják őt. Ő a leghangosabb köztünk, a legnagyobb drukker.
Laci: Van egy kb. 50 fős csoport körülöttünk, akik stabilan, szezonról szezonra ugyanott ülnek a C3-ban, Világi Oszkár volt helyén, az egykori ideiglenes VIP-ben.
Ilonka: Sokan kérdezik, hogy nő létemre mit tud adni a foci? De talán éppen ez a kulcs, hogy a stadionban picit kibújok a nőiességemből, mert ki tudok bújni. Egyrészt ez, másrészt, hogy együtt vagyunk. Amikor a párocskám 60 éves volt, megajándékoztam őt egy kezdőrúgással… A lelátón én vagyok a Teréz anya, mindig olyan játékost „szeretek”, akit a többiek szidnak. Ez valahogy az alaptermészetemből fakad.
[Akkor ez csak a Nebyla lehet.]
Ilonka: Hogy találtad ki? Bayo, Ramirez, Taiwo… A Bayoval itt találkoztunk a pubban, megmutattam neki a falon az apukámat. Itt van ez a Nebyla, mindenki fújt rá körülöttünk, de mondtam nekik: gyerekek, most jött föl az aranytallérunk a pályára. Akiben viszont az utóbbi időben csalódtam, az a Kalmár…
Laci: Neki kéne csapatkapitányként a hátán vinni a csapatot, de a sérülése után nem bírja felvenni a ritmust.
Ilonka: A szurkolótábor: volt egy időszak, amikor csalódott voltam. A slovanistákat jobban lehetett hallani, mint a mieinket a B-középből. Legutóbb viszont már valami változott! Sok az olyan rigmusunk, ami nem ösztönöz, inkább csak altat. Mintha nótaesten ülnénk, ráadásul a Kalmáron kívül azokat a „nótákat” senki sem érti. Egyszerűbb kéne, rövid és ütős. Bíró Tomiban tisztelem és becsülöm, ahogy felvezeti a meccseket, és amikor kell, fegyelmez, rászól a mieinkre, hogy ezt-azt azért mégsem kéne. A vendégszurkolókra is rá lehet szólni, talán először történt meg velem, hogy női mivoltomban éreztem magam megsértve – meglehet, mostanra érzékenyebb lettem. Mit kiabáltak? „K**** maďarské” – hát én is szültem gyereket, az ő anyjuk is, ezért ilyet soha nem ejtenék ki a számon! Én akkor eldöntöttem, hogy ennek hangot is adok, erre jött ez a riportfelkérés. Nincsenek véletlenek.
Laci: Említettem azt a pöstyéni esetet. Én akkor mondtam is a rokon delegáltnak, Benedikovičnak, hogy valamit kéne kezdeni ezzel a jelenséggel. Meddig kell eltűrni nekünk ezt a hangnemet? Mindezt úgy, hogy messze nálunk van a legtöbb néző! Szlovák keresztgyerekeink vannak, a vejünk által is szlovák rokonaink, de soha nem éreztem tőlük egy fikarcnyi gyűlöletet sem.
Ilonka: Ezt nem a gyűlölet hozta, ez a futballal jár. Benne van az adok-kapok, működnie kell, de csak egy bizonyos szintig.
Laci: Ilyen a generáció. Viszont nekünk nem kéne felvenni a kesztyűt.
Ilonka: Általában kinti meccsekre nem járunk, azt mondják, nem is igazi DAC-szurkoló, aki nem jár idegenbe. Nem járunk rendszeresen, de voltunk már több helyen is. Ez egy más világ, ugyanakkor a C-szektorba meg néha attól őrülök meg, hogy körülöttünk csak szotyiznak. Ne csak szidjunk, szurkoljunk is! Ízig-vérig magyarnak vallom magam, de a fociban kéne valami egyszerű rigmus, amit a légiósok is értenek, márcsak azért is, hogy jobban tegye oda a szívét-lelkét. Anno sokkal közvetlenebb kapcsolat volt focista és az egyszerű szurkoló között. Nem szálltak el fejben, hogy én vagyok a nagy sztár. Igaz, nem is volt akkora játékosmozgás, mint napjainkban. Manapság énekeljük, hogy „Egy vérből valók vagyunk!” – mi a lelátón igen, de ők ott lent a gyepen nem biztos…
Legutóbb, amikor jöttem ide a pubba, annyi ember volt bent, hogy az ajtóból fel kellett hívnom a cimborámat, melyik asztalnál ül? Persze hogy mindenki meccsre igyekezett… A DAC összehozza az embereket, ahogy most minket is. Köszönöm szépen a beszélgetést!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…