FOTÓK, VIDEÓ: SZABÓ PÉTER PÁL
Rögtön az elején leszögezhetjük, hogy Dunaszerdahelynek nincs óvárosa. Ami volt, azt lerombolták, megszüntették, s ezzel együtt a történelmét is eltörölték. Hogy miért kellett ennek így történnie, talán már lényegtelen. Az események idővonala visszafordíthatatlan. Nagyjából 1970 és 72 között lebontásra került a Nemesszeg utca a templom körüli térség, valamint a híres „Lefutós” utca lakóházai, kereskedései. Fokozatosan átadták a helyüket az épülő Óváros negyednek. Ez itt az egykori Óváros – vagy Öreg város-projekt néven is ismert dunaszerdahelyi „területrendezés” második epizódja…
Dunaszerdahely szívében járunk, annak újkori óvárosában. Ott, ahol a déli harangszó elkergeti a galambokat a torony ablakaiból, és bevonzza a látogatókat a kurta Nemesszeg felől. A placcon szó szót követ, citerázik a szél a csarnokok oszlopain, és aki betéved a templomba, áthatja az ódon falak illata. A kéthajós Isten háza előtt Szent Miklós „várakozik” a Szeplőtelen Szűzzel, az Atyával és az ő Fiával, na meg egy galambbal, melyet nem rettentett el a mázsás súlyú harang mély lüktetése. Fotósunk drón-madara sem az az ijedős fajta. Még mindig harangoznak, de a kis jószág bőszen repked és rezzenéstelen „arccal” dokumentálja a jelent. Bimm-bamm, bimm-bamm…
A Szentlélek galamb képében kitárta oltalmazó szárnyait. Körös-körül a tér „panel-paravánja”, vagy öt-hat emeletnyi.
A szökőkút mellett álló ún. Finta-kereszt Újfalu városrész egykori temetőjéből való. Ahogy az idők változtak, úgy cserélődtek a templom-sziget környezetének épületei. Maga a tér azelőtt kvázi egy „körforgalom” volt, majd elkezdődött az Öreg város átépítése, melynek során csak az Isten háza maradt az akkori Dukla téren – így nevezték anno a templom körüli térséget. 1980-tól Vámbéry tér, a lakosság körében ugyanakkor a Templom tér is elfogadott.
Vámbéry Ármin Szentgyörgyön született, de egészen kisgyerek korától itt nevelkedett, és mindig is Dunaszerdahelyt tekintette szülővárosának.
Dunaszerdahely városa büszke híres „szülöttjére”. Előbb a kultikus „Lefutós” utca viselte Vámbéry nevét, majd a templom körüli városrész is. A lakótelep felépült már, ugyanakkor a hozzá tartozó óvoda és bölcsőde még váratott magára egy darabig. A kazánházzal is bajok voltak, állítólag alig telt el pár év és beszakadt a teteje, majd ismét jó ideig csak foltozgatták. Innen kaptuk mi is a „meleget”, ami gyakorta nem jutott fel a Lenin utca 47-es számú blokk nyolcadik emeletéig.
A régi időkben alacsony kerítéssel körbevett Szent György templom az újkori óváros „fogságába esett”. Épp csak a tornya kandikál ki, hogy a tervezet szerint „tájékozódási pontként szolgáljon a lakosság számára”.
Alulra üzleteket álmodtak: Zdroj-élelmiszerboltot, drogériát, csemegeüzletet, félkészárú-boltot, tejcsarnokot, „halast”, „Batyát”… Az egyházi szokások gyakorlása mellett immár a boltokba is visszajártak Dunaszerdahely polgárai. Jellegtelen acéloszlopokkal „ácsolták” alá az üzletek előtti promenádot, melyeket csak két évtized múlva, a Makovecz Imre tervei alapján felújított boltíves pillérek takartak el végleg. Ezzel szerették volna úgymond rehabilitálni az elveszett emlékeket, amit a városkapukkal immár fel is „tuningoltak”.
Hogy valójában mit is nevezünk az Óvárosnak? – a belvárost, a történelmi Szerdahelyt! A belváros pedig a Templom tér és a korzó.
Igazából a szülői házam (inkább blokkom) levélcíme is „Staré mesto” volt, még Vlagyimir Iljics előtt. A hetvenes években kezdődő szisztematikus városrendezésnek nevezett projekt végérvényesen megváltoztatta Dunaszerdahely vidéki jellegét. Persze voltak olyan épületek, melyeket szükségszerű volt elbontani azok áldatlan állapota miatt. Ilyen volt pl. a Büdös udvar is – édesanyám szavai szerint „a csatornázatlan udvarban a felszínen, amolyan árokfélékben folyt a mindenféle szennyvíz”. Az így likvidált házak helyén szocialista stílusban épült objektumok nőttek ki a földből.
A nyolcvanas évek a felhőtlen gyermekkorom időszaka. Szerdahely szívében állok, a Templom téren. Jobb oldalt a kultúrházzal egyidős, szintén ’77-ben átadott Kék Duna áruház, szemben a még a forgalom elől el nem zárt Csillag utca.
Vászontáska a kezemben, s benne fél kenyér, meg 2 koronás zacskós tej. Tisztaság, rendezett üzletek, szolid ám minőségi választék. Az illatozó virágágyások mellett diskuráló járókelők. A Kék Duna szomszédságában lévő zsebkendőnyi parkban egy fura emlékmű áll. Acéloszlopokból és -kockákból tevődik össze. A kockákon a város címere, illetve helyi kommunista vezetők és csoportok képei voltak láthatóak. ’87 elején hódunyha lepte be mindüket, akkora hókupacot azóta sem látott a tér.
Vele szemben a Csillag utca, a Kék Duna felé a posta, miközben a hatszög alakú bódéban hot-dogot és hasábburgonyát árulnak. Ha már szóba került, kérnék is egy adagot…
Az acéloszlop emlékmű eredetileg vörös színű volt, majd a rendszerváltás után, 1990-ben átfestették sárga-kékre. A kommunizmusra utaló képeket eltávolították az acéllemez-kockákról, épp csak a város címere maradt. Végül maga az emlékmű is eltűnt. Öt év elteltével a körülötte lévő parkot térkővel rakták le, a helyén azóta az 1848/49-es, csaknem öt méter magas, fekete gránitból készült obeliszk-szerű emlékmű nőtt ki a földből, tetején a Turulmadárral.
Lipcsey György szobrászművész alkotását 1995. március 15-én avatták fel.
A talapzat fölött egy összezárt szárnyú turulmadár őrzi a nemzet szabadságvágyát. Magán az oszlopon babérkoszorú és az 1848/49-es évszám jelenik meg. Eredetileg egy kampós csavart is installáltak belé, feladatul hagyva egy koszorú tartását, ám az már az első években eltűnt az obeliszk testéből. Félreértés ne essék, nekem bejön az emlékmű és kell is… De aki a Csillag utcát annak idején átnevezte Bartók Béla sétányra, abban vajon tudatosult, hogy eredetileg nem az ötágú, vörös csillagra utalt az elnevezés?
Szerdahelyen sosem voltak nagy csaták, nem jegyeztek fel különösebb eseményt sem, azon kívül, hogy a Nagyzsinagógát bombatalálat érte, 68-ban pedig szovjet tank „driftelt” bele egy főutcai házba.
Az óváros likvidálását anno szinte ünnepelték: Megcsodálták a város gyorsan épülő társasházait. Állítólag a szebb külalakjuk és korszerűbb berendezésük miatt. A jó kis umakart-vizesblokk miatt is?! Az templom téri lakótömböket ’74-ben fejezte be a Nyitrai Magasépítő Vállalat szerdahelyi üzeme. Abban az évben 390 lakásegység elkészítését vállalták. A Vámbéry tér feltöltésével a templomot nem csak jelképesen, de fizikai értelemben is csaknem megfojtották. Évtizedekkel később „kitakarták”, hogy átázott falai megszáradhassanak.
Anyai nagyapám halála után nagyanyám ’89 tájékán a kultúrház gondnoki lakásából egy Vámbéry téri garzonba költözött.
Emlékszem, ahogy édesanyámmal dolguk végeztével, kikönyökölve az ablakon – a frissen hozott citrom-puncs fagyival kezükben – megvitatták a város dolgait. Akkor tudatosult bennem például, hogy a lakosságot valószínűleg erős rokoni szálak fűzik egymáshoz, mert két „családnév” állandóan ismétlődött. Talán Önök is ismerik őket, név szerint is? Egyikőjük neve „Hogyishívják”, az amazoké pedig a „Tudodki”. Nélkülük nem lennének Szerdahelyi mozaikok sem…