Két és fél órát utaztunk ma reggel a bátyámmal. Kihasználtuk az időt és magvas gondolatokkal szórakoztattuk egymást. 🙂 Így jött szóba az is, hogy miért jöttünk a világra.
Egyetértettünk a válaszban: szeretni jöttünk a Földre. A szívünk valójában csak szeretni tud, de azt nagyon. Minden más, a harag, az indulat, a fájdalom csupán az agyunk szüleménye.
Sokszor mondjuk, érezzük azt, hogy fáj a szívünk. De ha belegondolunk, a szívünk fájdalmát mi magunk generáljuk. Annyira belehergeljük magunkat a sötét gondolatokba, hogy elérjük, hogy rosszul érezzük magunkat.
Gyakran apró dolgokból csinálunk hatalmas problémát. Közben pedig elfeledkezünk minden másról.
Annyira elfoglaljuk magunkat a szenvedéssel, hogy észre sem vesszük a körülöttünk lévő szép dolgokat. Elfelejtünk hálásnak lenni az egészségünkért, a jólétünkért, a családunkért, a barátainkért.
Nem figyelünk az élet adta aprócska csodákra.
Vegyünk csak egy nagyon egyszerű példát. Jön a tavasz, kezd éledezni a természet. A bimbózó virágok, a lassan zöldbe boruló fák valami káprázatosak. De hányszor állunk meg akár csak egyetlen pillanatra, hogy megcsodáljuk mindezt? Vagy hányszor nézünk fel az égboltra, a csillagokra, a felhőkre? Vajmi kevésszer. Pedig meg kellene tennünk. Természetesnek veszünk minden szépet és jót, holott egyáltalán nem az.
Nem mindenkinek adatik meg a család, az otthon melege sem. Oly sok embernek ismeretlen a biztonság érzése. Mi mégis természetesnek vesszük, hogy mindezzel rendelkezünk.
A szívünket haragra, gyűlölködésre használjuk. A szívünket, mely szeretni született…
Sokkal egyszerűbb, sokkal szebb lenne az életünk, ha hagynánk, hogy megéljük a jó pillanatokat. Ahelyett, hogy a pozitívumokra figyelnénk, állandóan mindenben a rosszat, a buktatót keressük.