FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A nyolcvanas évek elején járunk, az egykori csehszlovák államelnökről elnevezett Gottwald utcában. Ez a mai Bacsák utca – a névadó családról pár sorral lejjebb olvashatnak. Estére fordult már a nap, az utca csendes, csak a kocsmából szűrődnek ki zajosabb hangfoszlányok. A gomolygó cigarettafüst árnyékában, a fő asztalt üli körbe a munkásosztály színe-java, akik az egésznapos robot után éppen a kártyát zsírozzák.
Nagyapám paklija mellett ott fekszik az asztalon kedvenc Symphoniája, meg a díszes, benzines öngyújtója, amelyről visszaverődik a kiégni készülő neoncső agóniája. Édesanyámmal érkeztem, hogy hazacsaljuk az öreget, ugyanis vendégek érkeztek hozzá… – ez a klasszikus jelenet égett belém. Amíg világ a világ, emlékezni fogok a helyiségek illatára, a cigarettafüsttől megsárgult falakra, és a klórmésszel semlegesített ammóniaszagú toalettre. De gyerekfejjel főként arra, hogy úgy éreztem, a bűn legsötétebb kamrájában járok.
A szocializmus idején a kártyajáték amolyan megtűrt tabunak számított, s én megtanultam, ha megkérdezik: nem láttam, nem hallottam semmit.
Nagyapám profinak számított, tisztán játszott, de jelleme és tekintélye egyébként sem tűrte volna a svindlizés legapróbb formáját sem. Úgy tartotta, a csalás a becsület elleni vétek, szégyenfolt egy emberen, akit ezért megvetnek és kitaszítanak a társaságból. Manapság a becsület csak egy bejegyzést lett a szótárban. Nagyapám roppant szigorú ember volt, szigorával mégis az alázatot és a szerénységet taníttatta velem.
Más világot éltünk, ami nem rosszabb, de nem is jobb a mostaninál. Csak másabb, talán némileg emberibb.
Gyerekkoromban a város postája még egy saroképület volt, a lebontott Fehér kastély túloldalán, a mai Bacsák- és a Fő utca sarkán. Bejárata a Fő utcáról nyílt. A kastélyt már nem láthattam, csupán a helyén lévő, alacsony kerítéssel körbevett jókora park mondatta velem hiányát. Meg persze szüleim elbeszélései. Elhagyatott, gyámoltalan épületként írták le, amiben régen múzeum is működött:
Hasonlított a Sárga kastélyra fiam, de kisebb volt és fehér. Bár inkább már szürke, majd lebontották…
Egykor a csodájára jártak, de lebontották, hogy eltöröljék a múltat. A bontás sikeres volt, emlékezetét viszont sosem sikerült végérvényesen eltűntetni. Az 1800-as évek elején, az akkori Újfalun – Dunaszerdahely egykori elődtelepülésén – építette Bacsák Móricz huszárkapitány, a Benefai Bacsák család egyik tagja. A késő klasszicista stílusban emelt, majd a 70-es években lebontott, kétszintes kastély eleje a Fő utcára, hátulja pedig parkos udvarra nézett. Helyén ma a futurisztikus kinézetű, de szintén fehér színű nagyposta áll, a telefonközponttal és a postához kötődő pénzintézettel.
Ebben az utcában volt egykor Pókateleki Kondé Miklós nagyváradi püspök szülőháza, akit egyébként a Bacsákokhoz rokoni szálak fűztek.
De ebben az utcában lakott anno Wyberál Gyula építészmester, aki az evangélikus templom tornyát tervezte és építette. Itt van az egykori Talmud-Tóra, a volt zsidó vallási iskola, ahol ma a zsidó imaházat találjuk. Annak udvarán pedig az egykor a Fehér kastéllyal szemben álló, szintén lebontott Nagyzsinagóga tetejéről a Tízparancsolat kőtábláit.
És ebben az utcában volt nagyapám törzshelye is, az a „füstös kocsma”, amely napjainkban ugyanúgy vendéglátóipari funkciót lát el.
A füst maradt, épp csak az elnevezés változott. Az utca végében álló egykori nyomdára sem ismernék rá, ha nem jártam volna ott apámmal anno. Kedvenc hetilapját, a Képes Sportot hordtuk beköttetni, de pl. esküvői értesítőket és névjegykártyákat is készítettek. Mindig erős ragasztó- és festékszag fogadott, s én valahogy imádtam azt a szagot. Tudtam, hogy ez már-már kimeríti a tudatmódosító szerekhez való vonzódást, mégis folyton izgalomba hozott. Ugye kitalálták, hogy ez a mai Focus Divatház?!
