FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A márciusi válogatott szünetet követően nagypénteken, az 1:1-es döntetlennel végződött Rózsahegy–DAC mérkőzés nyitotta a Niké Liga rájátszásának 3. fordulóját. „A versenynaptár egyik legnehezebb összecsapása áll előttünk” – nyilatkozta Xisco Muñoz mester a találkozóra készülve. Talán igen, talán nem, mindenesetre ebben az idényben néhányszor már meccseltünk a Rózsaheggyel, viszont még egyszer sem sikerült legyőznünk őket. Az egyik az az otthoni kupameccs volt, amelyen ismét búcsúzni kényszerültünk rég dédelgetett álmunktól.
A liptói mérkőzés előestéjén szurkolói találkozót rendeztek a MOL Arénában, amelyen Világi Oszkár tulajdonos úr, valamint Németh Krisztián, akadémiánk igazgatója várta a nagyérdeműt. Megfogadtam, hogy nem kommentálom az eseményeket, egy dologra mégis szabadjon kitérnem: A külföldi játékosok szerepeltetése a DAC csapatában a hazaiak kárára.
Merthogy választanunk kell, eredményesen akarunk szerepelni, vagy hazai játékosokat látni a csapatban? Állítólag a kettő együtt egyelőre nem megy.
S bár a kérdés megválaszolásában a hangsúly egyszerre több hazai játékos szerepeltetésére vetült, mi tudjuk, szezononként egy is alig akad. Na már most, ha ez szakmai kérdés, bátorkodom ismét idézni Muñoz mester szavait: „A versenynaptár egyik legnehezebb összecsapása áll előttünk” – tehát egy olyan csapattól tartottunk, ahol 11 szlovák állampolgárságú játékos fut ki szinte minden esetben a pályára? Köztük három szerdahelyi srác… Talán csak én nem értem ezt a furcsa kettősséget?
60. perc: Adam Tučný bődületes szabadrúgásgóljával egyenlítenek a hazaiak. Majd a srác kifut a vendégszektor elé, és piruettnek beillő mozdulattal mutatja be nevét a mezén.
Adam, de írhatnám Ádámnak is, dunaszerdahelyi születésű, aki egészen fiatalon került el tőlünk, hogy másutt érvényesüljön. Vajon mi játszódhatott le a fejében abban a momentumban, és mennyire volt ez tudatos cselekedet? Na, de hagyom ezt a szálat, hiszen én DAC-szurkoló vagyok. Még akkor is, ha történetesen juhtúrós galuskával tömöm a bendőmet Rózsahegy felé, valamelyik „kolibán” – ahogy tették ezt jópáran szurkolótársaim közül. DAC-szurkoló voltam már süldő koromban, és amikor a házasságkötésünk időpontját terveztük a feleségemmel, akkor is. Szezon utánra…
Ezred, sőt tízezred magammal csakis a legjobbat kívánom szeretett csapatomnak! Sikereket, örömérzést, és azt a megmagyarázhatatlan bizsergést, ami valamiért egyre inkább kiveszőben van a lelátóról. Ne hagyjuk!?
Két hét és restart. Az izmok ismét megfeszülnek, a hangszálak berezonálnak. Életérzés, amit bemagyarázni nem tudsz, csak érezni. A kellemetlenül mély talajú pályára kifutó csapatodat éltetni. És el kell tudnod viselni, hogy az élet néha kiszámíthatatlan bonyodalom, mert az egyetlen valamirevaló csatárod megbetegszik, a védekező középpályásod „besárgul”. De nézd csak, három magyar gyerek a kezdőben, ez máris simogatja a lelked.
Az első félidőt azt hiszem simán elfelejthetnénk, ha nem szól közbe a VAR, de hálistennek megtette!
Kemény taktikai csata zajlott, kivárásra játszottak a felek. Az első kaput eltaláló lövésre majd fél órát kellett várni. Erre mondják: ne ilyenkor akard megszeretni a focit, mert elfutsz és meg sem állsz hazáig. Vitális, Herc, Redzic, Redzic, Redzic… egész jól mozog a gyerek. Koné labdát kezelni tanul, a rózsahegyiek védője pedig szó szerint veszi a gondolatom. Az bizony kéz volt! – a spori sem teketóriázott sokat a VAR-monitor előtt.
38. perc: Koné, picit bűvöli a játékszert, majd a kapufa tövébe lövi, így a kapus hiába nyújtózkodik. Első gólja sárga-kékben – 0:1.
A szünet után néhány pillanatra úgy tűnt, hazahozhatjuk a három pontot. S ha csak a képernyő csalatkozott volna, ám a vendégszektor is rázendít, majd a 60. percben elcsitul. Tučný 22 méterről egyenlít, a többit már fentebb leírtam. Aztán majdnem újabb gólt kapunk, ami mindkét felet kellően frusztrálni kezdi. Keményedik a helyzet, izzik, parázslik, de nem a focitól. A labda is inkább feladja, akkor lyukad ki, amikor nem kéne – Goure így nem szerez gólt. Fogom a fejem a méregtől, és az összeszorult gyomromnak „hála”, újfent megemlegetem a nagypénteki ebédre elfogyasztott hagymás krumplisalátát.
A foci az idegek harca. Mert a számok sajnos nem hazudnak: a tavaszi nyolc tétmeccsünk eleddig mindössze hét DAC-gólt hozott.
A játékvezető pedig kártyapartit rendez, keveri, kiosztja a lapokat, villan a piros is. „VAR-piros”, mert kishíján vérpiros Brunetti arca Tučný könyökétől. Szóval felpörgött, majd túlpörgött, hogy ellenünk megmutatja? Öt perc, aztán még hat ráadásképpen, emberelőnyben. A folyamatosság elvész, slusszpoénnak azért Goure fejese beakadhatott volna! Egy pontot szerezve indul haza mindkét fél. Mi vagyunk a szomorúbbak, ezt vallom. Hogy a hazaiak mit éreznek, hidegen hagy! Csak a DAC számít! Señor, Redzicet miért vetted le? Ő legalább hajtott…
RÓZSAHEGY–DAC 1904 1:1 (0:1)
Gólszerzőnk: Koné, büntetőből
DAC: Popović – Csinger (78. Kaša), Kacharaba, Brunetti – Andzouana, Vitális, Haratin (78. Káčer), Herc, Mendez – Koné (67. Jürgens), Redzic (57. Goure).